Aznap nagyon meleg volt odakint, bár már augusztus vége felé járt az idő, és Megan remélte, hogy egy darabig még ilyen is lesz. Nem szerette a telet, mert ugyan gyönyörű volt, de mindig lebetegedett a hideg miatt. Egy gyors zuhany után kiválasztott egy kényelmes nyári szoknyát pár virágmintával és egy egyszerű fekete ujjatlant kedvenc magas sarkú szandáljához. Hosszú barna haját egyszerű laza kontyba tűzte fel és összeszedte a cuccait.

-          Ne haragudj, amiért elmegyek, tudom, nem fair, hogy este is te vigyáztál Emmára, de… Tom? – legyezett előtte a kezével, mert úgy látta, hogy Tom más világban jár.

-          Hm? Mit mondtál?

-          Itthon maradjak? Fáradt vagy? – ráncolta a homlokát Meg. Ugyan feltétlenül be kellett mennie a szerkesztőségbe, de ha Tom túl fáradt, kénytelen itthon maradni Emmával.

-          Menj csak! – vágta rá Tom, különben nem bírnék magammal.

-          Biztos?

-          Igen. – fészkelődött.

Talán nem volt jó ötlet egy laza sortot felvenni, hisz azon látszik minden… khm… nos, domborulat.

-          Sietek haza!

-          Oké! – intett utána.

Gyerünk Tom, csak képzeld el, hogy ő… hogy ő egy férfi. Na jó, ez baromság azok a lábak. Akkor azt, hogy akar tőled valamit és van két gyereke, te félsz a komoly dolgoktól. Ez lesz az, ő egy anyuka. És biztosan nem olyan tökéletes, mint aminek látszik. A melle is biztosan löttyedt és a hasa is… kit akar átverni, az övénél feszesebb hasat még nem látott és a melle… nos, elég étvágygerjesztőnek látta és a nyaka… lime és vanília illat áradt belőle, biztosan sima és selymes és finom és… MEGŐRÜLÖK!

            Megan az irodában felkapta a friss leveleket és már haza is sietett, bűntudata volt, amiért ott hagyta Tomot, miután éjszaka is ő volt fent. Amikor belépett a lakásba, ott csend fogadta. Többször elkiáltotta a férfi nevét, de nem történt semmi, gondolta elmentek sétálni egy kicsit. A lépcső tetejére érve azonban vízzubogást hallott a fürdőből. Talán úgy felejtette? Benyitott, hogy elzárja a vizet, de ijedtségében majdnem felsikoltott. Tom állt ott Ádámkosztümben, a kicsi a mosógép tetejére fektetve, persze jó alaposan kibélelve, nehogy nyomja, vagy leessen. Meg azzal a lendülettel csapta be az ajtót maga után, amivel benyitott és szaporán kapkodta a levegőt. Nem minden nap várja az ember lányát ilyen látvány hazaérve. Zavarában rossz lépcsőfokra lépett és elesett, de szerencséjére nem gurult le. A lába mindenesetre borzasztóan fájt és nem tudott ráállni.

-          Jól vagy? – sietett ki a hangra Tom, sietősen egy törölközőt erősítve csípőjére.

-          Kutya bajom, menj csak vissza! – nyüszített a nő fájdalmában. Akármennyire is rossz volt, nem akarta, hogy a férfi segítsen neki. Most nem, amikor a csontjai készülnek cseppfolyóssá válni, korántsem az esés miatt.

-          Rá tudsz állni?

-          Igen!

-          Lássam!

-          Most nem akarok…

-          Tehát a földön akarsz ücsörögni?

-          Igen! – vágta rá Megan, de már alig bírta a fájdalmat.

-          Ne gyerekeskedj…

-          Én nem gyerekeskedem, jó nekem itt! – szorította össze szemhéjait a nő, remélve, hogy ettől elmúlik a fájdalom, de nem jött be.

-          Gyere! – hajolt le érte Tom és felnyalábolta a karjaiba. Izmos mellkasa a nőéhez feszült, erős karjai védelmezőn ölelték magukhoz. Megan a férfi álláról lecseppenő vízcseppeket mustrálta és azok útját a mellkason. Gyengébbnek érezte magát, ugyanakkor olyan biztonságérzet fogta el, amilyen már régen nem. – Tessék! – rakta le az ágyra óvatosan, de nem mozdult felőle.

-          Köszönöjm… - nyögte Meg.

-          Nagyon fáj?

-          Nem vészes…

-          Sajnálom, hogy összevizeztelek, de nem volt időm megtörölközni…

-          Se… Semmi baj…

-          Biztos? Ne hívjak orvost?

-          Biztos… Emma…

-          Megyek… - bólintott homlokráncolva és még mindig a nőt figyelte- Ennyire fáj? – törölte le Meg könnyeit.

-          Majd elmúlik! – erőltetett magára egy mosolyt- Most a kicsinek kellesz! Menj…

-          Rendben… - sóhajtott a férfi, majd kiment és Megan újra kapott levegőt.

Megan szégyellte magát, amiért gyengének mutatkozott a férfi előtt. Erre vágyott a világon a legkevésbé, hogyan lehet ennyire szerencsétlen?

Este 6-kor Tom előkészített mindent, amire a kicsinek szüksége lehet, majd bekopogott Megan-hoz.

-          Mennem kell…

-          Ó… ne haragudj, hogy…

-          Semmi baj, gyere, leviszlek a nappaliba!

-          Semmi szükség rá… - tiltakozott Meg, de a férfi addigra már felkapta az ágyról és magához vonta.

-          Mindent a kezed ügyébe tettem, nem nagyon kell felkelned, oké? – magyarázta Tom lefelé baktatva a lépcsőn.

-          Értem, köszi…

-          Itt is vagyunk! – rakta volna le a kanapéra, de Megan súlya az ellenkező irányba billentette, így a földön landoltak.

-          Ne haragudj! – szabadkozott a nő, aki a férfin feküdt.

-          Az én hibám… - nézett fel rá Tom, tekintetük egybefonódott, akár a testük- Te jól vagy?

-          Szerencsére puhára estem… - mosolyodott el a nő, de nem tetszett neki Tom mosolya, pontosabban az, ahogyan tette azt.

-          Az én fejem viszont koppant! – hajolt közelebb Meg-hez.

-          Ez nem a mi napunk, ugye? – nézett vele farkasszemet Megan.

-          Úgy tűnik. Pláne, ha még el is késem…

-          Az nem lenne jó…

-          Hát nem… Meg?

-          Hm?

-          Leszállnál rólam?