Megan néhány órával később ment vissza a házba, kiszellőztette a fejét. Nem akart tovább veszekedni, de úgy érezte, ha marad, a vita egész éjjel is folytatódott volna. Amikor visszaért, síri csend fogadta és egy pillanatra meg is rémült, hogy talán történhetett valami. Esetleg Emmával van valami? Aztán a konyhába érve megnyugodott. A kicsi a székben ült és hátradőlve szundított. Az egész konyha össze volt kenve papival, a hűtőn és a konyhapulton is pacák éktelenkedtek, a földről nem is beszélve. Tom egy kiürült kistálkával a kezében aludt a pultra dőlve. Kemény etetésen eshetett át, Megan nem bírta mosolygás nélkül megállni. Az, hogy a férfi ennyit szenvedett, egy kicsit kárpótolta. Talán ideje felnőnie végre.

Síri csöndben rendbe tette a konyhát, letörölte a bébiétel maradványokat a bútorokról és a padlót is feltörölte. Emmát megfürdette és visszavitte a kiságyba, aki fel sem ébredt semmire, olyan mélyen szundított. Akár csak a férfi.

-          Aludj szépen! – simogatta meg feje búbját és pár percig csodálta a kisbabát, majd visszatért a munkájához.

Órákig csak gépelt, míg be nem fejezte, aztán felszaladt átöltözni, hogy bevigye az anyagot a szerkesztőségbe.

-          Tom… - ébresztgette a férfit óvatosan- Tom…

-          Hm? – kezdett magához térni. – Megan? A baba! Hol van a baba? – kapta fel a fejét rémülten.

-          A kiságyban alszik, nyugodj meg! Halkan!

-          Ó… - könnyebbült meg.

-          Figyelj, nekem most el kell mennem egy órára, le kell adnom a munkát, vigyáznál rá addig? Azt hiszem, egy darabig még nem ébred fel, de sietek vissza…

-          Oké… rendbe raktad a konyhát? – nézett körül Tom.

-          Megnéztem volna azt az etetést! – mosolyodott el Megan.

-          Nem volt könnyű menet…

-          Gondolom… nekem most tényleg mennem kell… - kapta el a tekintetét a nő zavartan, ugyanis furcsa volt ez a nagy béke, ami közöttük támadt.

-          Oké, vigyázok rá.

-          Sietek, ha hazajöttem, beszélünk! – ment is ki onnan Meg, felkapta a táskáját és elment.

Komolyan beszélni akart Tommal, mert bármennyire is utálják egymást, most össze kell fogniuk és elásni a csatabárdot a baba érdekében. Egy hónapig csak elviselik egymást, nem lehet olyan nehéz.

A főszerkesztő ez alkalommal is elégedett volt munkájával és Megan jó érzéssel távozott az irodából. Akármit mondjon is Tom, ő szeret segíteni az embereknek. Hitte, hogy mindennek oka van, így annak is, hogy ez a munkája. Szerette csinálni és jó is volt benne. Miért akarna mást?

Hazaérve finom illatokra lett figyelmes, így a konyhába vette az irányt. Meglepetten nézte Tomot, aki a tűzhely előtt állt és valamit bőszen kavargatott. Pár percig bámulta, nem akart hinni a szemének, aztán visszament a nappaliba a kicsihez.

-          Miben mesterkedik a keresztapád, hm? – vette fel a karjába- Ó, téged tisztába kell tenni! Csúnya kislány! – mosolyodott el.

Gyorsan tisztába tette Emmát és visszament a konyhába, ezúttal a gyerekkel a karján.

-          Szia…

-          Szia! – fordult felé Tom- Gondoltam, ehetnénk valamit vacsorára… Emmáé a hűtőben van, meg kell majd melegíteni egy kicsit.

-          Oké… - ült le egy székre.

-          Miről szerettél volna beszélni?

-          Erről az egészről… El kell viselnünk egymást egy hónapig, a kicsi miatt! Nem akarok minden áldott nap veszekedni veled.

-          Én sem. És bocsánatot is kérek.

-          Felejtsük el… Kell írnunk egy beosztást!

-          Miféle beosztást?

-          Mivel mindketten dolgozunk, meg kell oldanunk, hogy ki vigyázzon Emmára és mikor. Nekem elég kötetlen a munkaidőm, ugyanakkor időben el kell készülnöm a munkámmal, tehát muszáj lesz időt is szakítanom a levelekre. És ahhoz csend kell. Neked minden hétköznap este szerepelned kell a tv-ben, így arra gondoltam, hogy addig én vigyázok rá. A reggel a tiéd, a délután az enyém, mit szólsz?

-          Rendben, nekem így jó lesz! De lesznek céges vacsorák, amikre el kell majd mennem…

-          Megértem, csak előre szólj, hogy úgy tudjam szervezni a programjaimat! És majd én is szólok, ha lesz valami.

-          Oké! Ez így azt hiszem, korrekt.

-          Megetetem Emmát, aztán lefekszem!

-          De főztem vacsorát…

-          Nem vagyok éhes, különben is egy csomó idő elmegy majd, mire megetetem!

Ahogy a nő kiment a konyhából a baba ételével, Tom kedvetlenül zárta el a gázt és dobta a csapba a fakanalat. Hiába főzött. Rosszul esett neki, hogy Megan nem eszik belőle, hisz békülésképpen főzte, de feleslegesen. Neki pedig már nem is volt étvágya. Kiöntötte a fazék tartalmát és felvonult a szobájába. Vérig volt sértve.