Tom a pólyázó asztalhoz vitte Emmát és letette rá. Az asztal feletti polcon kenőcsök és törlőkendők sorakoztak, egy másik sorban tiszta pelenkák és egy lecsukható tetejű szemetes. Talán oda kell tenni a használt pelenkát? Tanácstalanul ácsorgott ott, fogalma sem volt róla, mit hogyan kell csinálnia, hiszen még soha életében nem volt rá szüksége, hogy bepelenkázzon egy csecsemőt. Az ilyet mindig Kate és Bill intézte, na meg persze Megan. Ha nem csinálja meg, ki fogja gúnyolni, hogy még ehhez sem ért. És igaza is lesz. A fenének kell mindenben olyan tökéletesnek lennie. Tökéletes külső, tökéletes tulajdonságok, amiért nagyon bosszantotta őt a nő. Fogalma sem volt róla, hogy abban a vastagkeretes szemüvegben is milyen bájosan festett, de addig a jó. Ha tisztában lenne az adottságaival, Tom nem tudná piszkálni. Márpedig muszáj volt piszkálnia, fogalma sem volt, miért, csak késztetést érzett rá.

Óvatosan lehámozta a pelenkát és majd elájul a feltörő szagtól. Fuldokolva hajította a szemetesbe az anyagot és valami törlőkendő után kezdett kutatni.

-          Előbb meg kell mosnod a popsiját! – mondta az ajtóban ácsorgó Megan, aki felettébb élvezte a műsort. Még sosem láttam Tomot olyan elveszettnek. – Ott van a csap jobb oldalt, engedj bele egy kis langyos vizet!

-          Én is tudom! – vetette oda a férfi, majd kelletlenül a csaphoz lépett. Amikor a fürdő elkészült, megmosdatta Emmát és visszafektette a pólyázó asztalkára. Bekente bőrvédő kenőccsel és kibontott egy tiszta pelenkát. Idáig megvolt. De most hogyan tovább? Hogyan kell ezt a micsodát ráerősíteni úgy, hogy ne jöjjön le?

Láthatóan Emma is élvezte keresztapja szerencsétlenkedését, naiv mosollyal az arcán nézett fel az összezavarodott barna szemekbe és várta, mi fog történni. Vidáman gurgulázott, ami Tomnak felért egy kiröhögéssel.

-          Ezzel nem segítesz picúr!

Megan megsajnálva a férfit, odalépett mellé és kezébe vette az irányítást.

-          Megmutatom, látod? Így… - hangjában nem volt semmi szemrehányó, ami Tomot meg is lepte, inkább csak segíteni akart. Nocsak, nocsak, ki hitte volna, hogy ebben a nőben vannak emberi érzések? Vagy csak a kicsit sajnálta meg?

-          Kösz… - biccentett Tom hálásan- Azt hiszem, éhes…

-          Mindjárt megetetem.

-          Majd én!

-          Rendben! – nézett rá meglepetten a nő. Nocsak, önként jelentkezik a feladatra?

-          Neked úgyis ”dolgoznod” kell, nemde?

-          Kíváncsi voltam, meddig bírod ki… - sóhajtott lemondóan, majd visszament a konyhába.

-          Mégis mire célzol? – követte Tom, letette Emmát a babaetető székbe és a nőhöz fordult, aki bőszen nyomkodta a klaviatúrát. Nyomkodta? Valósággal püfölte azokat.

-          Tudod nagyon jól!

-          Nem, nem tudom.

-          A szekálást. Azt, hogy képes vagy hozzám szólni emberi hangon. Pedig csak segíteni akartam.

-          El is higgyem…

-          Tessék? Mire célozgatsz?

-          Arra, hogy szerintem te csak azért „segítettél” nekem, hogy az orrom alá dörgölhesd, hogy valamiben jobb vagy nálam.

-          De ez persze nem igaz, eszemben sem volt segíteni neked…

-          Nem hát.

-          Hiszen én csak egy kis rovatot vezetek, míg te műsort vezetsz a tv-ben, igaz? Téged több millióan látnak a tv-ben naponta, míg nekem pár száz levél érkezik hetente, ugye? Te ezerrel jobb vagy nálam, csak mert többet keresel, nagyobb a házad és lesik minden kívánságodat… Én jelentéktelen ember vagyok hozzád képest, nemde? Meg sem fordul a fejedben, hogy ha akarnám, nagyobb újságnál lennék, másról írnék… De én ezt élvezem, ez az életem, bocsáss meg érte… - állt fel.

-          Én nem így értettem… - mondta bűnbánóan a férfi, úgy érezte, mintha áthajtott volna rajta egy vonat. Nyomorultul érezte magát, nem akarta megbántani a nőt, de hát mindig ez lesz a vége.

-          Te sosem úgy érted! Mégis folyton belém rúgsz! Bocsáss meg, hogy segíteni merészeltem, többé nem teszem, ígérem!

Megan fogta magát és jól becsapva maga után az ajtót, távozott a házból.