Másnap dél körül fáradtan és mosolyogva ébredtem Tom selymes paplanjai közt elveszve. Moccanni is alig volt energiám, ami nem is csoda, az egész éjszakát átszeretkeztük. Sok bepótolni valónk akadt és be akartuk hozni. Bár… arra ott lesz az egész élet.

Annál is inkább, mivel reggel találtam egy gyűrűt a gyűrűsujjamon. De Tom nem volt sehol.

-Felébredtél? –nyitott be halkan Tom.

-Igen… -nyújtózkodtam elégedetten.

-Fáradt vagy?

-Még kérded? –mosolyodtam el.

-Istenem, ezt a doromboló hangot minden reggel hallani akarom… -mászott be mellém.

-Fogod is… -néztem a gyűrűre.

-Szóval igent mondasz?

-Szóval igent mondok! –öleltem át a nyakánál.

-Szóval a férjed leszek…

-Szóval a feleséged leszek… -nevettem el magam.

-Szóval…

-Pofa be… -csókoltam meg finom, húsos ajkait.

Bolondulok Tom ízéért, fogalmam sincs, hogy bírhattam ki eddig nélküle.

-Szeretlek! –mondtuk egymás szemébe.

Aztán újra egymásnak estünk.

-Ne… -szakadt el tőlem Tom nagy nehezen.

-Mi a baj? –lihegtem.

-Fáradt vagy… nem akarom, hogy…

-Tom Kaulitz Trümper, azonnal bújj ágyba velem! Ez nem kérés, hanem parancs!

-Igenis! –csókolt meg szenvedélyesen.

Az a nap is hasonlóan telt, mint az éjszaka, ki sem mozdultunk az ágyból. Volt, amikor újra feltámadt a szenvedélyünk, de volt, higy csak feküdtünk egymást ölelve. Úgy éreztem magam, mintha nászutasok lennénk. Sosem unom meg Tom rekedtes hangját, ahányszor csak meghallom, legszívesebben leteperném.

Este azért lefáradtunk az étkezőbe, apa ragaszkodott legalább a közös vacsorához.

-Szóval a sógorom leszel!

-Igen… -mosolygott rám büszkén Tom.

-Remek! Már akkor tudtam, amikor visszakaptam a lányomat… fülig szerelmesen…

-Én pedig már akkor, amikor megláttam a kórházban…

-Hazud… -fejeztem be az evést.

-Miért, te nem?

-De… -vesztem el a tekintetében.

-Na sicc felfelé! –nevetett apa, érezve a köztünk lévő vibrálást. Mi pedig szót fogadtunk neki…