-Ez mind igaz volt Sophie… nem hiszel nekem, ugye? –kérdezte keserű arckifejezésemet látva.

-Tom… -bújtam a mellkasához, ő pedig óvó karjaiba zárt. Percekig úgy álltunk ott, én magamat okolva mindenért… hisz az én hibám. Elvakított a csalódás… milyen ostoba voltam.

-Kicsim…- simított végig a hátamon- Minden rendben?

-Nem… -ráztam a fejem- Az én hibám…

-Tessék? Nem, ezt azonnal verd ki abból a csinos fejedből életem, mert ez hülyeség!

-De…

-Nem, erről hallani sem akarok! Én szúrtam el, hogy elhallgattam, ki vagy…

-Csak féltél…

-Ez nem mentség!

-De igen, én szúrtam el, úgy éreztem, megfosztottak a méltóságomtól és mindentől, ami nekem fontos volt… fogolynak éreztem magam…

-És én tehetek róla…

-Nem…

-Akkora hülye voltam… -ölelt még szorosabban.

-Mindketten azok voltunk…

-De ugye helyre hozzuk? Ugye még sikerülhet?

-Nem tudom… csak azt tudom, hogy San Franciscót már amúgy is untam… -mosolyogtam fel rá.

-Aj te… -csókolt meg éhesen és egy pillanat alatt éledt fel bennem is minden iránta érzett szenvedélyem…

-Tom… -sóhajtottam fel, ahogy a nyakamat falta- Ne… ne itt… -kapaszkodtam a pólójába.

-Igazad van… -nyelt egy nagyot- Gyere! –fogta meg a kezem és behúzott a lakásba.

-Apa! –öleltem meg apámat, ahogy beértem, Annyira köszönök mindent!

-Jaj kislányom, az a fő, hogy boldog vagy! –telt meg szeme könnyekkel a meghatottság miatt.

-Ne haragudj Richard… -csókolt a nyakamba Tom, amikor elengedtem- De elrabolnám a lányodat… még egyszer…

-Csak nyugodtan! –mosolygott ránk.

-Akkor, ha megbocsátasz… -húzott is maga után sietősen.

Hát ennyire nem bír magával? Helyes, mert már én sem. Becsuktam magunk utána a hálószoba ajtaját, aztán neki is dőltem.

-Hogy szólítottál odakint?

-Életem… -vont magához gyengéden- Mert veled kezdődött az életem…- csókolt meg- És veled is fog végződni…