-Sophie… -kapott utánam, de hiába.

-Hogy tehetted… -néztem apámra csalódottan.

-Kislányom, hallgasd meg!

-Nem! –mentem ki a limuzinhoz, de az már nem volt sehol. Nagyszerű. Leültem a lépcsőre, és ott bosszankodtam. Miért okoznak nekem mindig fájdalmat, miért kell mindig felszakítani ezt a sebet? A környéket még mindig nem ismertem, mégis hová menekülhetnék? Mondjuk Billékez még eltalálok…

-Nem, nem, gondolkodj Sophie, ő is hazudott neked… de talán Rebeca nem. Rebeca nem…

-Rebeca Kaulitz számát kérem… -hívtam fel a berlini telefonközpontot.

Pár perc múlva már hívtam is…

-Igen, tessék? –vette fel- Amanda, irány kezet mosni!

Ahogy arra a kislányra gondoltam, elmosolyodtam. Annyira megszerettem őket.

-Rebeca?

-Sophie?

-Én vagyok…

-Te jó ég, rád nem számítottam! Itt vagy már Németországban?

-Szóval te is benne voltál?

-Tudtam róla, hogy jössz, de…

-Értem… nos, akkor…

-Várj!

-Nem Rebeca, ez az én életem és semmi jogotok sincs irányítani!

-Mi nem irányítani akarjuk…

-Csak? Mit akartok?

-Jót tenni! Segíteni!

-Ha segíteni akartok, akkor békén hagytok és hagyjátok, hogy magam irányítsam az életemet! És a döntéseimet is magam hozzam! Tomról pedig hallani sem akarok, érted?

-De szereted!

-Tudom!

-És ő is téged!

-Nem igaz! És most leteszem…

-Várj már! Azt hiszem, ideje lenne megtudnod végre az igazságot! Én elmondhatom neked, bízz bennem…

-Hallgatlak… -mondtam kis habozás után.