Valamiért úgy éreztem, hogy ezt a kendős dolgot még nagyon megbánom, de apuért mindent. A gépből kiszállva épp csak egy pár másodperc napsütést kapott a szemem, aztán rákerült az a fránya selyemanyag.

-Nem értem, mi szükség erre… -mérgelődtem a limuzinban.

-Szükség van rá és kész! Ne akadékoskodj már! Nemsoká odaérünk! –nyugtatott apám.

-Jó… -sóhajtottam- Valld be, hogy élvezed….

-Ó, nagyon kislányom! Nevetett.

Pár perc múlva azt éreztem, hogy lassít a kocsi, majd fokozatosan megáll.

-Végre…

-Boldog vagy? Mindjárt meglátod, hol vagyunk!

-Az jó lesz, mert irtó kiszolgáltatottnak érzem magam!

-Nyugodj meg! –hallottam a mosolygást a hangján.

Óvatosan kisegített a kocsiból, aztán halk sutyorgást hallottam. Remélem, nem csinál belőlem bolondot.

-Gyere… -karolt belém és elindultunk- Vigyázz lépcső… ötöt fel… így jó…

Kinyílt egy ajtó, amin beléptünk.

-Levehetem mostmár? –nyúltam a kendőhöz.

-Várj még… most jó! Leveheted! –engedett el, én pedig levettem a selyem anyagot. A szemem lassan szokott hozzá újra a fényhez, először világos foltokat kezdtem látni, aztán szép lassan élesedett a kép. Egy világos előtérben voltam, szemben egy tágas lépcsővel… ami túlságosan ismerős volt.

Amikor rájöttem, hol vagyok, reflexszerűen sarkon fordultam a kijárat felé, de beleütköztem valakibe. Ahogy felnéztem az illetőre, az már meg is csókolt és szorosan ölelt magához.

Csak megbénulva hagytam, hogy csókoljon, a lábam mintha gyökeret vert volna a padlóba, a szememből pedig kicsordult pár könny, amelyek teljesen összeolvadtak Tom meleg arcával.

-Sophie… Sophie… -súgta bele a nyakamba és még szorosabban magához láncolt.

-En… engedj el… -nyeltem egy nagyot.

Bármennyire szívesen viszonoztam volna is az ölelését és a csókjait, ő otthagyott engem San Franciscóban, méghozzá szó nélkül és búcsú nélkül. Magyarázat nélkül, hogy hova megy és miért hagy itt.

-Hogy?

-Azt mondtam… -szedtem össze magam- Ne érj hozzám, engedj el!