-Sophie… -ébresztgetett apa hajnali 4-5 felé.

-Hm? –bújtam vissza a párnám alá.

-Vigyázz, le fogsz esni! Mióta alszol te az ágy szélén? –kérdezte.

-Azt hiszem, még Tomnál szoktam rá… amikor együtt aludtunk… -remegett meg a hangom.

-Egész este sírtál?

-Azt hiszem, aközben aludhattam el…

-Nos, akkor készülődj, ez az utazás garantáltan jót fog tenni! Feltölt majd energiával!

-Remélem! –nyújtózkodtam- Mennyi időm van még?

-Mínusz egy órád!

-Mi?

-Nyugi, csak tréfáltam. Magángéppel megyünk, csak délután már ott akarok lenni!

-Fél perc és kész vagyok! –csoszogtam a fürdő felé.

-Jól vagy? Kicsit sápadt vagy!

-Remekül, csak hirtelen keltem fel és kicsit megszédültem, mindig ez van!

-Rendben, akkor lent várlak, levitetem a cuccodat!

-Köszönöm! –csuktam be magam mögött a fürdő ajtaját.

Hogy be van zsongva, talán jobban izgul, mint én. Kár is lenne tagadnia, imádja a gondolatot, hogy végre kiszabadulhat a négy fal közül. De azért nem fogom hagyni, hogy megerőltesse magát.

Egész úton bámultam a felhőket, gyönyörű volt, ahogy a nap megvilágította, ahogyan kelt fel. Mintha a mennyországból néztem volna a narancs és rózsaszínben fodrozódó felhőket.

Apa még mindig nem árulta el, hová megyünk, úgyhogy a nagyjából 15 órás út alatt végig ezen járt az eszem. Nem faggattam tovább, egyrészt, mert belefáradtam, másrészt úgysem mondja el és harmadrészt pedig talán meglepetés lesz, nem szúrom el neki, ha már láthatóan olyan fontos neki.

-Lassan megérkezünk, kösd be magad! –ébresztett fél álomból apa hangja.

-Oké… -dörzsöltem meg a szemem. Ez a hosszú út eléggé kimerített.

-Kapsz egy ilyet is! –mutatott egy bordó selyemkendőt.

-Mi? Miért?

-Nem mindegy?

-Egyáltalán nem!

-Hát most ne érdekeljen!

-Apa!

-Fogd be a szádat, mondtam, hogy meglepetés!