-Akkor én megyek is csomagolni! –álltam fel a vacsora asztaltól- Finom volt a vacsi, köszönöm szépen!

-Nem kell sok cucc, majd ott megveszünk mindent!

-Rendben! –rántottam vállat, majd fel is mentem a szobámba.

-Vajon lesz még valaha annyira boldog, mint azzal a férfival?

-Remélem Olga, hogy hamarosan… -mosolygott apa utánam, majd elővette a telefonját és felhívta új üzlettársát.

Nem pakoltam sok mindent, a telefonomat, a pénztárcám, a hitelkártyákkal együtt, pár ruhát és a jogsimat. Ki tudja, lehet, hogy szükségem lesz rá. Odatettem a személyes iratok mellé. Aztán a szemem megakadt egy könyvön. Hogy került ez vajon ide? A kezembe vettem és átlapoztam. Az egyik könyv, amit még Tom vett nekem Németországban…

Ki hinné, hogy lassan 4 hónap telt el azóta, hogy Tom ott volt a kórházban-

-          A nevem…

-          A legkevésbé sem érdekel, örüljön neki, hogy maga emlékszik még rá! El akarok menni! Lenne szíves arrébb állni?

-          Dehogy állok, még megsérül!

Akkor, ott, amikor a szemébe néztem, valami különös borzongás futott át rajtam, mintha a testem és a szívem tudta volna, hogy nekünk nem az lesz az utolsó találkozásunk.

Tom… vajon mi lehet vele és mi történt, hogy csak úgy szó nélkül lelépett? Azt hiszem, már sosem tudom meg… Rebecát, Amandát és Billt azért sajnálom, őket is megkedveltem, és ha Tom Tom nincs, róluk is le kell mondanom.

Amanda… az én másik nevem is ez, akkor mégsem tűnt ismerősnek. Be kellett volna, hogy ugorjon valami, persze azon az elviselhetetlen fejfájáson kívül, ami akkoriban elég sűrűn gyötört. Szerencsére, mostmár majdnem mindenre emlékszem.

A legjobban sajnos mégis a Tommal töltött idő rémlik. El fogom felejteni valaha is? Nem hiszem… Akarom elfelejteni? Nem nagyon… Fáj? Mindennél jobban…

Az ágyra kucorodtam kezemben a könyvvel, és csukott szemmel éreztem, ahogy a hideg könnyeim ellepik az arcomat.

Bárcsak terhes lennék Tomtól… legalább egy kisbabám maradna belőle… A tökéletesnek hitt szerelmünkből…