A következő egy hét maga volt a pokol, minden egyes percében azt kívántam, bárcsak meghalnék inkább. Hiányzott Tom, szinte elvonási tüneteim voltak miatta. De próbáltam pozitívan gondolkodni, ennél már csak jobb lehet…

Talán az az utazás, amit apám tervezett, jót fog tenni. Amíg az a nap elérkezett, a vezetésre koncentráltam, és jól haladtam vele. Néha a kocsinkkal bementem a városba is gyakorlás képp és jól ment. Büszke voltam magamra, amikor a hét végén már a kezemben tarthattam a jogosítványomat, a forgalmit és minden ahhoz szükséges papírt, hogy már szabadon száguldozzak az utcákon.

-Büszke vagyok rád! –mosolygott rám apa.

-Én is magamra! –néztem csillogó szemekkel a papírokra.

-A fejed hogy van?

-Jól, már majdnem mindenre emlékszem, csak néhány régebbi emlék homályos még, de szerintem már nem sokáig…

-Ennek örülök!

-Még mindig nem mondod el, hová akarsz vinni?

-Meglepetés lesz! De tudom, hogy imádni fogod!

-Még Németországnál is jobban?

-Az egyiket biztosan!

-Több helyre megyünk? –akadtam fent egy szaván, végre valami, amit elárul, nem szeretem a titkokat.

-Ahogy vesszük!

-Ó… jó érzés húzni az agyam? –mosolyodtam el- Ne válaszolj! –mondtam tovább, mosolyát látva- Te jól vagy?

-Nagyszerűen!

-Biztos?

-Nyugodj meg, az öregfiúnak még más terve van velem!

-Ajánlom is!

-Menjünk vacsorázni… Sok még a dulgunk!

-Mint például?

-Csomagolni!

-Holnap utazunk?

-Igen! Megakartam várni, míg befejezed a jogsit!

-Isteni lesz!

-Tényleg minden rendben? –célzott most Tomra, nem mondta, de tudom, hogy rá gondolt.

-Igen… azzal, hogy elment, megkönnyebbítette nekem a helyzetet, hogy válasszak kettőtök közül! Képtelen lettem volna…