-Igen uram, azt hiszem szó szerint… -mesélte Olga apámnak, hogy mit mondtam.

-Valami baja van…

-Igen! Ez olyan volt, mintha a régi Sophie mondta volna…

-Igen… sejtem is, hogy mi a baj!

-Kérem, csináljon valamit… a régi lánya olyan…

-Kegyetlen?

-Nos… igen… Ez az új pedig olyan kedves és elbűvölő volt…

-Felmegyek hozzá!

Amikor az apám megjelent az ajtóban, már tudtam, mit akar.

-Szóval Olga köpött… ki kell rúgnom…

-Nem, nem kell! Csak jót akar kislányom!

-Na persze…

-Mi a baj? Mi történt? –jött közelebb.

-Az égvilágon semmi baj sincs.

-Tegnap még szerelmes voltál…

-Igen, voltam! De már nem vagyok az! Most pedig kifelé…

-Sophie, Amanda Thompson, nem beszélhetsz így az apáddal, megértetted? –förmedt rám, ami észhez térített.

-Ne haragudj… -néztem magam elé- Én csak…

-Mi bánt? –enyhült meg és leült mellém az ágy szélére.

-Tippelj… -sóhajtottam dacosan.

-A szerelem…

-Miért lesznek az emberek szerelmesek tulajdonképpen? Mi értelme?

-Nem az értelmet kell benne keresni…

-Akkor mit?

-A boldogságot! A biztonságot! A védelmet! Az örömet és a megértést…

-Itt hagyott! Szó nélkül elment!

-Tom…

-Igen… azt sem mondta, hová megy, meddig marad, miért megy… El sem búcsúzott! Már nem kellek neki!

-Te is tudod, hogy ez nem igaz! Szeret téged!

-Nem hiszem. Megvárta, míg jobban leszel és aztán lelépett, hogy folytassa az életét, amit azelőtt élt, hogy engem megismert…

-Nem hiszem!

-Én igen!

-Nem tudhatod, lehet, hogy valami fontos ügyet kell elintéznie!

-El sem köszönt!

-Akkor sem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni…

-Így, vagy úgy… el fogom felejteni Tom Kaulitzot! Számomra ő megszűnt…