-Ne haragudj rám, önző voltam!

-Kislányom, kérlek! Ne mondj ilyeneket!

-De…

-Nem a te hibád! Az enyém! Mióta eltűntél, halálra aggódtam magam, és amikor megkerültél, csak az volt a fontos, hogy boldog legyél végre. Sosem voltál igazán az, bár mindened megvolt, mégsem volt semmid sem! Amikor haza jöttél szerelmesen, azt hittem, végre megtaláltad a hiányzó feledet és csak azzal törődtem, hogy újra megbízz Tomban! Hogy boldog légy! Nem vettem észre, hogy te egész végig mást akartál! Te bocsáss meg nekem…

-Nem, nem! Én… én is őt akarom! Ez kellett, hogy észhez térjek. Tomot akarom és kész! Szeretem őt! Bebizonyította, hogy ő is szeret…

-Szóval ez azt jelenti, hogy adsz neki még egy esélyt?

-Igen… bár még mindig nem tudom, hogyan oldjuk meg a távolságot… Nem szakíthatom el a családjától, ott élnek a szülei, a testvére és annak a felesége, és a kicsi Amanda. Ha látnád mennyire, imádja Tomot. Kész tündér az a lány. Egyszer vendégül láttak és az a kislány…

-Te tényleg teljesen megváltoztál, de úgy szeretlek, ahogy vagy! Komolyan úgy hiszem, hogy jót tett neked Németország. Te már oda tartozol…

-De nem akarlak itt hagyni!

-Majd az is megoldódik, hidd el!

-Remélem… -sóhajtottam- De most az a lényeg, hogy te jobban legyél!

-Jobban leszek, csak vigyetek innen haza, nyomasztó itt!

-Igen… de majd csak pár nap múlva!

-De…

-Most én vagyok a főnök! –zártam le a vitát- Pihenj! –adtam neki egy puszit, majd kifelé vettem az irányt, de utánam szólt.

-Sophie!

-Hm? –fordultam felé vissza.

-Jó téged így látni…

-Hogy?

-Újra szerelmesen… azt sem bánom, hogy ilyen áron!

-Szeretlek! –mosolyodtam el halványan, majd kimentem.