-Ne engedj el… -kapaszkodtam belé kétségbeesve.

-Mi történt? –simogatta a hátam gyengéden.

-Én… én…

-Css, nyugodj meg! Itt vagyok veled, nem vagy egyedül…

-Veszekedtünk! Makacskodtam… idegesek voltunk. Egyszer csak a szívéhez kapott és…

-Istenem… -húzott magához még közelebb.

-Az én hibám!

-Nem, nem az, és ezt inkább el se kezd! Apád korában ez előfordul, vigyáznunk kell rá!

-Nem vigyáztam… és ezért esett össze.

-Nem! –fogta meg az arcom- Te a világon semmiről sem tehetsz, megértetted? –nézett a szemembe.

-Aj Tom… -bújtam a nyakához- Ha valami történik vele…

-Nem fog!

Sokáig álltunk ott, a folyosó közepén egymásba kapaszkodva, jól esett végre valakire számítani, valakire támaszkodni…

-Miss Thompson… -jött oda az orvos.

-Igen? –néztem rá sírástól kivörösödött szemekkel.

-Túl van a nehezén, mostmár semmi baja sem lesz. Pár napig még bent tartjuk és a nővér majd ad egy listát, hogy mikre kell vigyázni, főleg az étkezés terén. Semmi zsíros étel!

-Rendben, köszönjük! Be lehet menni hozzá?

-Természetesen…

-Kérlek, te is gyere… -néztem Tomra, aki megszorította a kezem és bementünk hozzá.

-Apu… -újra eleredt a könnyem, ahogy megláttam.

-Hello Richard… -üdvözölte Tom is.

-Tom… örülök, hogy itt vagy!

-Természetes…

-Hogy vagy? Istenem, ne haragudj rám… -fogtam meg a kezét.

-Fiam, magunkra hagynál pár percre, kérlek?

-Kint leszek, ha szükséged van rám… -puszilt meg, majd kifelé indult.

-Tom! –szólt utána az apám- Köszönöm, hogy mellette voltál.

Tom egy biccentés után elhagyta a szobát, én pedig csak szorongattam az apám kezét, mintha utoljára tehetném az életben.