Azonnal hívtam a mentőket, akik percek múlva már szállították is az apámat a kórházba. Sík ideg voltam, aggódtam érte, ez az egész az én hibám, hisz én kiabáltam vele…

Ha baja esik, sosem bocsátom meg magamnak, csak jót akart nekem…

Fel-alá járkáltam a folyosón, amíg megvizsgálták és tűkön ülve vártam az eredményt…

Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Tom itt lenne mellettem… de ez esélytelen, nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom őt látni…

-Elnézést… -mentem oda a recepciós pulthoz- Telefonálhatnék?

-Természetesen… -rakta elém a telefont, én pedig habozva bár, de felvettem.

Felhívtam Tom szállodáját és megkértem, hogy kapcsoljanak az ő szobájába.

-Igen? –vette fel a telefont.

-Én…

-Sophie?

-Én vagyok… -remegett meg a hangom.

-Baj van?

-Igen… vagyis…

-Kicsim, mi van? Mi történt? Miért hívsz?

-Nem tudom… az én hibám az egész! –törtem össze. A létező összes feszültséget Tomra zúdítottam.

-Micsoda? Hol vagy most, miről beszélsz?

-A kórházban…

-Jézusom, jól vagy?

-Én igen, de apa…

-Mi történt, mondd már!

-Ne haragudj, hogy zavartalak… én csak… nem bírom ezt egyedül… -tettem le és lerogytam egy közeli padra, hogy nyugodtan kisírhassam magam. Amennyire magamat ismerem, ez után összeszedettebb leszek majd… remélem.

Most még minden kilátástalan, legalábbis egyedül. Fél óra múlva jött ki az orvosa, azonnal felpattantam a padról és odarohantam hozzá, hogy kifaggassam.

-Hogy van?

-Ön a lánya, ugye?

-Igen, az vagyok!

-Nos, az állapota nem egészen stabil még, elég komoly szívrohama volt!

-Istenem! Csináljanak valamit, a pénz nem akadály!

-Igen, az apja elég komoly összeget adományozott a kórháznak, de…

-Akkor mentse meg!

-Azon vagyunk! –sietett is el.

-Nyugodj meg… -ölelt magához mentsvárként Tom óvó karja- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Itt vagyok…