-Soha többé nem hívj így… -remegett meg a hangom, így inkább lefelé vettem az irányt, menekültem Tom elől.

-Halihó, nyitva volt az ajtó és… -jött szembe velem Adam, majd amikor meglátta Tomot, megdöbbent- Hát ez meg mit keres itt?

-Adam, ő…

-Húzz el innen! –állt közénk Tom hirtelen, akár egy fújtató bika.

-Elég! –emeltem fel a hangom- Mindketten kifelé!

-De hát… -kezdte Adam.

-Tom, mutasd meg Adamnek a kijáratot!

-Szívesen! –vigyorodott el Tom.

-Aztán csukd is be az ajtót… magad mögött!

-De…

Nem méltattam rájuk több figyelmet, csak otthagytam őket.

-Hozzám fog jönni! –világosította fel Adam.

-Dehogy fog!

-Ó, dehogynem! –mosolygott rá elégedetten, majd elment, Tom pedig utánam jött.

-Sophie…

-Hagyj békén Tom!

-Nem, beszélnünk kell!

-Nem érek rá! –kaptam be pár falat gyümölcsöt.

-Miért? Mi lehet olyan fontos, hogy…

-Vezetni megyek!

-Vezetni? –kérdezett vissza.

-Igen! Megszerzem a jogsit! Az ember sosem tudhatja, nem igaz? Hátha szükségem lesz rá, amikor mások cserbenhagynak! –intéztem a szemére, majd felmentem a szobámba felöltözni.

-Elviszlek! –jött utánam.

-Hagyj békén, menj ki innen, ne érj hozzám!

-Kicsim, kérlek, értsd meg! Szeretlek! Féltem, hogy ha elmész, nem akarsz majd vissza jönni ás elveszítelek!

-Ezt már hallottam! De tudsz róla, hogy simán feljelenthetnélek a szabadságjogom megsértéséért? Amit velem tettél, felér egy emberrablással! Elhallgattad a kilétem, hogy hol lakom, mindent!

-Tudom, de…

-Ennyi volt? –vettem fel egy pulóvert is. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy előtte öltözök fel, hadd szenvedjen.

-Nem!

-Nekem igen! És ha most megbocsátasz… -mentem el mellette, de elkapta a karomat- Eressz!

-És te tudsz róla, hogy itt mindenki butának tart? Azt hiszik, egy buta plázacica vagy, nem én használlak ki, hanem a drágalátos barátaid, és te hagyod is!