Annyira szeretlek… ez a mondata térített észhez…

Elfordítottam a fejem és reméltem, hogy ebből nem azt vonja le, hogy szabad a pálya, hanem azt, hogy nem kérek belőle. Az utóbbit hihette, mert abbahagyta.

-Mit keresel itt? –néztem rá, de tekintetét szándékosan kerültem. Nem tudnál ellenállni neki, ha belenéznék azokba a mélybarna szemekbe.

-Reggelizünk! –jelentette ki játszi könnyedséggel.

Ezt nem hiszem el, mit képzel?

-Van szobalányom… -köszörültem meg a torkom.

-Elküldtem!

-Akkor mehet el, ha én mondom!

-Vagy ha az apád! –jelentette ki győztes mosollyal az arcán.

-Nem hiszem el, már ő is…

-Már ő is azt akarja, hogy boldog lágy… -folytatta félbe maradt mondatom.

Igaza volt… de nem Tommal leszek boldog! Olyannak, aki megérdemel, és akiben megbízhatok. Nem tudom, Tomban menne-e újra.

-Szállj le rólam… -mondtam halkan, de határozottan, pedig igenis jól esett testének súlyát magamon érezni.

Úgy tett, ahogy mondtam, de nem szállt ki az ágyamból, csupán rólam tűnt el.

-Köszönöm… -álltam fel, aztán megláttam az ágy mellett a kisasztalkámon egy nagy tálcát- Ez meg…

-A reggelink Csipkerózsika… -ölelt át hátulról.

-De ez… olyan, amit nálad ettünk… -keletkezett gombóc a torkomban.

-Nem szeretted?

-Imádtam… -mondtam alig hallhatóan.

-Akkor együnk! –nyomott egy csókot a számra, majd megfogta a tálcát és az ágyamra rakta.

-Zuhanyzom egyet! –léptem el tőle, ahogy éreztem, hogy a lábam remegni kezd.

-Oké, én itt várlak kicsim! –mászott be az ágyamba.

-Mi? Nem! Szállj ki onnan! Menj el! –akadtam ki.

-Miért?

-Miért? Ezt most komolyan kérded? –hitetlenkedtem.

-Igen!

-Miért jöttél ide?

-Hogy veled reggelizzek és…

-Nem! Nem úgy értem! Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem, minek jöttél most ide?

-Én csak…

-Mit akarsz tőlem…

-Visszaszerezni téged… A szívedet! A szerelmedet…

-Nem fog menni…

-De igen, mert pontosan tudod, hogy csak velem lehetsz boldog! És én is csak veled kicsim!