-Mi az? –kérdezte bátyját Bill, aki percek óta csak a kávét kavargatta és gondolkodott valamin.

-Én csak… nem tudok másra gondolni…

-Sophie…

-Igen… és ha napokon belül férjhez megy ahhoz a… a bájgúnárhoz? Jobbat érdemel sokkal!

-Te megakadályozhatnád!

-Nem tudnám, gyűlöl…

-Nem, csak dühös rád! Várd meg, míg lenyugszik!

-Félek addigra késő…

-Á, jó reggelt kislányom! –köszöntött Richard, ahogy az étkezőbe értem.

-Köszönöm, jó reggelt… -köszöntem németül, aztán elismételtem angolul is- Ne haragudj, még meg kell szoknom…

-Semmi baj! Hogy aludtál? Bizonyára éhes vagy, a kedvencedet készíttettem!

-Köszönöm, jól aludtam… vagyis volt egy álmom, ami nem is annyira álom volt! Megtaláltam a telefonomat, csak ki van kapcsolva, és nem tudom a kódját…

-Rá se ránts, veszünk másikat! És délutánra elhívtam a barátnőidet is, hátha felvidítanak!

-Remek, alig várom…

-Akkor jó étvágyat!

-Jó étvágyat! -láttam hozzá mennyei reggelimnek, amiből még repetáztam is párszor.

-Nocsak, úgy látom, vége a fogyókúrának! –nevetett Richard.

-Ezek szerint! –simogattam meg a hasamat elégedetten, aztán elszomorodtam.

Mégpedig azért, mert Tom jutott eszembe… megint. Úgy hiányzik… a mosolya, a szeme, az arca, a hangja, a szája, a keze, az, hogy megnevettetett, törődik velem és… ennek már vége… kihasznált! Jobb, ha észben tartom.

-Mi a baj?

-Semmi…

-Még sosem láttalak ilyennek…

-Milyennek?

-Ilyen elveszettnek.

-Az amnézia miatt!

-Igen, lehet…

-Amiatt vagyok ilyen…

-Vagy valaki miatt…

-Lehetetlen… -sóhajtottam- Legalábbis már az…

-Hát én nem tudom, ki az a Tom… -állt fel az asztaltól- De rendesen elcsavarta a fejed… -hagyott magamra.