-Sophie! –kiabált utánam Tom, de hátra sem néztem.

-Te is tudta? –néztem az elsápadt Billre.

-Hidd el, szeret! Ezért tette!

-Ez esetben… ég veled!

-Gyere kicsim, hazaviszlek! –jött oda hozzám Adam- És amint visszajött a memóriád, összeházasodunk, ahogy terveztük…

-Alig várom… -néztem hátra Tomra, aki épp lefelé rohant a lépcsőn- Menjünk innen…

-Kint vár a taxi, a repülőtéren pedig a magángéped, ami rögtön hazavisz.

-Pontosan hová?

-San Franciscóba!

-Remek… -szálltam be a taxiba és még egy utolsó pillantást vetettem Tomra és a házra.

Meg kéne könnyebbülnöm, hogy tudok lassan mindent… mégis pocsék érzés volt otthagyni Németországot és egy számomra most teljesen ismeretlen országba és városba repülni.

-Jól vagy kicsim? –kérdezte már a gépen, elmélázásomat látva.

-Igen… csak… kérlek, ne szólíts így! Per pillanat fogalmam sincs, ki vagy! Hálás vagyok, hogy eljöttél értem és hazaviszel, de most csak arra akarok koncentrálni, hogy ki vagyok! Most csak magammal akarok foglalkozni.

-Tehát tünjek el?

-Nem azt mondtam, csak… szeretnék most magamra koncentrálni…

-Hm… kezdesz visszatérni… -ment a gép másik felére, így egyedül hagyva engem.

Miről beszél, mi az, hogy kezdek visszatérni? Remélem, nem egy egoista liba voltam, akit elvakított a sok pénz és a siker… remélem nem…

A felhőket néztem és próbáltam visszaemlékezni, de csak ugyanazt kaptam, mint eddig: jó erős fejfájást.

Éhes voltam és igyekeztem nem is arra gondolni, hogy ilyenkor ágyba reggelit kaptam Tomtól, aztán visszafeküdtünk még egy kicsit. Ha Adam nem jön, valószínűleg most is ez lenne… Bár Billt vártuk reggelire. Nem hiszem el, hogy tudták… meddig lettek volna képesek eltitkolni előlem?

Egy pillanat alatt dőlt össze minden és most egy vadidegen országba tartok egy rakás vadidegen közé egy vadidegen emberrel egy vadidegen gépen… szép felállás mondhatom. De az még szebb, hogy már azt sem tudom, hogy Tom kicsoda… Szerettem őt… mégis átvert… ezért kell felejtenem, amilyen gyorsan csak lehet…