-Egyébként Simone vagyok, ő pedig a férjem, Gordon! –mutatkozott be Simone kedves mosollyal az arcán. Gordon is kedves volt, kezdtem azt hinni, hogy ez a család tökéletes. Az ebéd… ha pár szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, tökéletes, meghitt, jó hangulatú. Igen, ez a többiek szemszöge. AZ enyém? Ideges, feszült, kínos és sorolhatnám még. Igyekeztem, hogy semmit se szúrjak el, ne nézzenek teljesen flúgosnak és csak remélhettem, hogy ez sikerült.

A desszert előtt kimentünk a verandára és az ottani asztalnál foglaltunk helyet egy-egy pohár borral a kezünkben.

-Izgulsz? –súgta a fülembe Tom, ahogy helyet foglaltam mellette.

-Nem!

-De igen…

-Ennyire látszik?

-lazíts, oké?

-Oké… -fújtam ki a levegőt idegesen.

Nem is tudom hogy, de túléltem az ebédet. Najó, azért nem volt annyira vészes, Tom szülei jó fejek voltak és szerencsére, Tom el sem engedte a kezem.

-Ügyes voltál kicsim! –csókolt meg, ahogy hazaértünk.

-Nem csináltam semmit! –mosolyodtam el.

-Eljöttél!

-Csak csókolj meg, mert végig erre gondoltam, de a szüleid előtt nem mertem…

Felemelt és szenvedélyesen megcsókolt. Átöleltem a nyakánál és lábaimmal átfogtam a csípőjénél.

-Ne is mond, végig azon járt az eszem, hogyan bújtathatlak ki ebből a ruhából minél gyorsabban! –vitt fel a lépcsőn.

-És mire jutottál?

-Mindjárt meglátod! –csókolt a nyakamba.

-Szeretlek… -komolyodtam meg- Olyan jó veled…

-Én is szeretlek kicsim… -nézett a szemembe és beértünk a szobájába. Tom tényleg arra gondolhatott, mert jó gyorsan megszabadított minden ruhámtól. Fantasztikusat szeretkeztünk, utána csak feküdtünk egymás mellett.

-Mi az? –simogatta meg az arcom, amikor látta, hogy őt nézem.

-Semmi…

-Látom kicsim, mondd el…

-Magam sem tudom… csak rossz érzésem van… de most így olyan jó! –bújtam közelebb.

-Nyugodj meg, jó? –puszilt homlokon- Minden rendben lesz!

-Oké…

-Aludj csak…

-Nem vagyok álmos… inkább így lennék most egy kicsit! –bújtam egészen a mellkasához.

-Oké… -simogatta a hátam- Addig leszünk így, amíg csak akarod…