Egyikünk sem szólalt meg hazáig, csak Bill próbálkozott a beszélgetéssel, de nem járt sok sikerrel.

-Kösz… -szállt ki a kocsiból Tom és engem is kisegített.

-Sok sikert! –mondta még Bill, majd elhajtott.

-Éhes? –mentünk be.

-Nem!

-Pakoljon ki, én a medencénél leszek, ha kell valami!

-Várjon!

-Igen? –állt meg, de nem fordult felém.

-Ha az a baja, kifizettem volna! Hisz le is írtam!

-Mit?

-Amit kölcsönvettem, pénzt…

-Azt hiszi, az a bajom? –fordult meg hitetlenkedve.

-Igen…

-Nem igaz!

-Tessék?

-Tudja jól, mi a bajom! Teszek a pénzre, annyi van, hogy egész életemre jut! Meg sem kell moccannom! Az a bajom, hogy elment! Meg ne próbáljon még egyszer!

-Miért? Úgyis csak bosszantom!

-Akkor ne bosszantson!

-Remek, tudja mit? Magához sem fogok szólni!

-Tőlem!

-Jó!

-Jó! –ment ki.

Leültem a második lépcsőfokra, és kezembe temettem az arcomat. Miért nem tudunk egy légtérben megmaradni? Este, amikor lementem vacsorázni, Tom fogta a tányérját és felment vele a szobájába. Az esti DVD-zést is kihagyta, gondolom, mert ott voltam a nappaliban. Kicsit sem kerül feltűnően. Gyerekes…

Ezek és még sok más jel, napokig megismétlődtek, és egyre rosszabbul éreztem magam emiatt. Amikor csak tudott, elment itthonról… miért jött akkor utánam? Nem értem.

Furcsa, de egy-két hét után már a veszekedések is hiányoztak. Már azt kívántam, inkább veszekednénk, csak hozzám szólna. Hiányzott már a hangja, a tekintete, a rámenőssége, a mosolya, az érintése és… a csókja… igen, még a csókja is! Leginkább a csókja. És Tom! Hiányzott. Utáltam, hogy ezt érzem… de már nem bírtam tovább.

Egyik reggel korán felkeltem, csináltam neki reggelit és felvittem neki a szobájába. Óvatosan felébresztettem…

-Hoztam reggelit… -mosolyogtam rá halványan, amikor felpislogott rám.

-Mennem kell! –kelt ki az ágyból.

-Ne csinálja ezt! –sóhajtottam csalódottan.

-Mit? –nézett rám.

-Ne hagyjon magamra mindig!