-Nem, képzelje, nem! –tette csípőre a kezét méltatlankodva.

-Direkt hoz kínos helyzetbe!

-Kínos magának, hogy lefeküdtünk?

-Nem feküdtünk le! –csattantam fel.

-De ők azt hiszik!

-Maga…

-Húha, most akkor mégis kire mérges? Rám, amiért próbálkozom, vagy magára, amiért hagyja?

-Én nem hagyom!

-De igen! Egyből hozzám bújt, amikor bemásztam maga mellé! –lépett felém párat.

-Nem igaz!

-Ó dehogynem! Maga is tudja. Még álmában is rám vágyik… csak azt hiszi, maga különb mindenkinél! Annyira fennhordja az orrát, hogy az már nem igaz!

-Nem… én nem…

-Ha most megcsókolnám, viszonozná! –hajolt közel.

-Dehogyis!

-De igen! –tapasztotta ajkait az enyémekre. Nem akartam! Nem akartam, hogy igaza legyen, nem akartam belebonyolódni, nem akartam megbánni. De a fenébe is, akartam azt a csókot. Megragadtam a pólóját, amit alig fél perce vett magára és közelebb húztam magamhoz.

-Tudtam! –csókolt a nyakamba, majd óvatosan az ágyra lökött és távozott.

Hazáig nem szóltunk egymáshoz, csak amikor felbaktattam a lépcsőn.

-Nézze… -kezdett bele Tom.

-Ne kezdje! -fordultam felé hirtelen. Pár lépcsőfokkal lejjebb állt és türelmesen végigmért.

-Mit? –tette karba a kezét.

-Úgy szól hozzám, mintha az én hibám lenne, pedig…

-A magáé! –vágott közbe.

-Az enyém? Én kezdeményeztem a csókjait? Én kezdeményeztem a simogatásait? Nem hinném! Márpedig akkor nem az én hibám!

-De igen! –mondta higgadtan.

-Az isten szerelmére, miért? –veszítettem el a türelmem.

-Mert olyan átkozottul tetszik nekem! –nézett a szemembe.

-Hagyja abba! –akadtam ki.

-Nem hagyom! –kiabált már ő is.

-De igen! –vágtam képen és felszaladtam a szobámba.