-Nincsen prücsök! –ült fel Tom és az ölébe ültette Amandát. Amanda kicsi keze Tom mellkasán nyugodott, és őszintén irigyeltem őt ezért.

-De lesz? –jött a következő kíváncsi kérdés.

-Remélem! –mosolyodott el Tom.

-Fiú, vagy lány?

-Olyan szép kislány, mint te! –nyomott egy cuppanósat a kislány arcára- Na eredj, menj reggelizni, nehogy leszidjon apu!

A kislány nevetve rohant ki, én pedig már szólásra nyitottam a számat, de Tom rátette a mutatóujját.

-Ne! Ne itt vitatkozzon! Nem megfelelő a hely! Majd otthon! Sajnálom, hogy belopóztam, sajnálom, hogy megcsókoltam, de nem bántam meg! –elvette ajkaimról az ujját és a szája került a helyére. Visszadőltem az ágyra, csókolóztunk pár percet, mire észbe kaptam és eltaszítottam.

-Ne… -lihegtem.

-Öltözzön! Reggeli után hazamegyünk… -szállt le rólam és már kint is volt.

Dühös voltam! Tomra, a helyzetre, de leginkább magamra, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon a helyzet. És még élvezem is… teljes képzavar!

-Miért csókolt megint meg? –kiabáltam még utána, de már hiába. Remek. Én is felöltöztem és csatlakoztam a reggelizőkhöz.

-És akkor Tom bácsi azt mondta, hogy olyan szép kislányt akar, mint én! –újságolta vigyorogva Billnek Amanda.

-Tessék, Tom mondta, hogy szereted… -adott a kezembe Rebeca egy bögre kávét, amit egy köszönöm után meg is kóstoltam.

-Na és kitől? –hallottam Bill kérdését.

-Hát tőle! –mutatott rám Amanda, minek következtében majdnem visszaköptem a kávét.

-Hát ez a kis pletykatündér miért nem eszik még? –csikizte meg az érkező Tom, aki természetesen mindent hallott.

-Nee-eee! –visított a kislány és asztalhoz ült.

-Egyébként a pólóm merre van? –kérdezte Tom direkt úgy, hogy mindenki hallja. Bele tudtam volna fojtani a kávémba.

-Jöjjön! –néztem rá szúrósan.

A vendégszobába mentünk, fogtam az ágyon heverő pólóját, és a fejéhez vágtam.

-Mondja, miért csinálja ezt velem? Mulatságosnak tartja?

-Miről beszél? –vigyorgott rám.

-Tudja maga!