-Mehetünk? –jött oda hozzánk Bill.

-Igen! –mentem ki zavartan.

-Mi volt? Mitől ilyen zavart? –kérdezte Bill a bátyjától.

-Nem tudom… -mosolyodott el Tom.

-Lehet, hogy megijesztette a szerelmesen csillogó szemed!

-Nem tehetek róla… megláttam és… ez röhej! Epekedek utána, pedig tudom, hogy esélytelen.

-Nem feltétlenül…

-Mit csináljak? Nem csókolhatom meg, pedig legszívesebben azt tenném, amikor csak meglátom! Ölelésben egyeztünk meg! De nekem ez nem elég…

-Beszéljétek meg! Hátha ő is úgy érez!

-Lehetetlen! Már számolja a perceket, hogy mikor mehet, lemerném fogadni! Adam a barátja… tudom… kezd emlékezni és akkor majd elakar menni! Nem, én nem lépek semmit, nem játszok olyat, hogy egy darabig elvagyunk és ahogy eszébe jutnak a dolgok, ő lelép!

-Igen, ez egy kicsit gázos…

-Kicsit? Majd felrobbanok, ha eszembe jut.

-Nem jönnek? –mentem vissza hozzájuk.

-De! –jöttek utánam.

Besétáltunk a városba, Tom és Bill valamin nevetgéltek, én pedig szótlanul mentem utánuk. A gondolataim messze jártak, Adam körül. Ki lehet? Jól megnéztem a várost, nem volt ismerős. Semmi emlék foszlány. Valószínűleg nem vagyok idevalósi. Egy francia házaspár ment előttünk, figyeltem mit beszélnek és magamat is megleptem, hogy értettem. Tudok franciául… lehet, hogy… talán francia vagyok? De angolul is tudok, nem beszélve a németről. Eddig úgy beszéltem. Ki lehetek én?

Órákig sétálgattunk, az agytekervényeim meg csak forogtak szüntelenül. Lehetek tehát német, angol, amerikai, francia.

-Hol szeretne enni? –kérdezte felém fordulva Tom.

-Mindegy…

-Olasz?

-Jó lesz…

-Bántja valami?

-Ja nem! Elnézést, csak elgondolkodtam.

-Adam-en? –kérdezte hirtelen. Úgy éreztem, nem mondhatom el neki, hogy többek között rajta is…

-Tudok fanciául! –tereltem- Az előbbi házaspár franciául beszélt és értettem…

-Kezd emlékezni? –inkább kijelentette, mint kérdezte, ahogy kivettem a hanglejtésből.

-Az jó… -Bill.

-Hurrá… -morgott Tom az orra alatt.