-Hú, ez jó volt! –ült le mellém egyszercsak Tom.

-Akkor jó… -kezdett kalimpálni a szívem egyre gyorsabban, kitudja miért.

-Miről szól? –bökött állával a könyvre.

-Még nem tudom…

-És meddig?

-Ő… -miről is szól. Az elmúlt egy oldalra sem emlékszem már- Még… ez bonyolult…

-Értem… elmegyünk tusolni, utána átöltözünk és mehetünk a városba! Addig maga is készüljön el, jó?

-Rendben!

-Sétálgatunk kicsit, utána beülünk valahová…

-Jól hangzik! –álltam fel.

-Várjon! –kapta el a karomat.

-Igen?

-Tényleg sajnálom, hogy nem voltam ott magával! –simított végig a kötésemen.

-Nem számít… -mosolyogtam rá halványan.

-Nekem igen! –húzott közelebb és mielőtt bármit szólhattam volna átölelte a hasam és fejét a mellkasomra hajtotta. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. Fogalmam sem volt mit kezdjek a karommal és a nyelvem is cserbenhagyott. Végül elkezdtem simogatni a tarkójánál, mire csak közelebb bújt.

-Ne haragudjon… vizes lesz… -morgott a hasamhoz.

-Nem számít… -ismételtem magam.

„Nem számít… csak az, hogy hozzám érsz…” –kiáltott bennem egy hang zaklatottan. Nem tudtam, mitől akar összecsuklani a térdem, mitől remeg a kezem és a lábam, mitől izzad a tenyerem, mitől zakatol a szívem… de egy biztos, ezeket Tom váltja ki belőlem.

-Mostmár…

-Menjen… -szürte ki fogai közt idegesen.

-Fél óra múlva találkozunk! –mentem be.

Amíg felértem a szobámba valahogy lenyugodtam. Letusoltam és felvettem egy térd fölöttig érő farmer szoknyát fekete trikóval és farmerkabáttal. Egy fekete sarut választottam szerelésemhez, utána lementem és vártam Tomékat.

-Maga meg… -torpant meg a lépcsőn Tom, amikor meglátott.

-Valami baj van? –néztem végig magamon.

-Nem, semmi! –jött oda hozzám.

-De most komolyan…

-Gyönyörű… -nézett rám csillogó szemekkel.

-Ne nézzen így rám… -jöttem zavarba.

-Nem tudok máshogy… -harapott alsó ajkába.