-Kire gondolhatott? –gondolkodott hangosan Tom.

-Rád! –jelentette ki Bill.

-Dehogy…

-Dehogynem!

-Már hogy gondolt volna rám?

-Miért? Mást is ismer?

-Téged!

-Most mit tagadod a nyilvánvalót?

-Én ezt az ökörséget tagadom!

-Akkor ki másra gondolt volna?

-Nem tudom…

-Azt mondtad visszacsókolt…

-Miért? Ha téged megcsókolna valaki, kibírnád, hogy ne viszonozd?

-Igen! Vonzódik hozzád, nem?

-De! Legalábbis azt mondta pár napja…

-És te is hozzá…

-Nem! Ez már sokkal több… szeretem…

-Úgy érted…

-Szerelmes vagyok Bill!

Igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna mit mond, amikor levittem a tányért. Amikor meghallottam, hogy beszélnek, megálltam az ajtótól pár méterre. Nem, csak képzelődöm! Az elmém játszik velem! Tom nem mondott ilyet… még hogy szeret… Nem is ismer, hisz én sem ismerem magam.

-Remélem nincs barátja… -rántott vissza a következő mondata a valóságba.

-Mondd el neki! –Bill.

-Dehogy mondom!

-És miért nem?

-Először is nem venne komolyan… másodszor…

Nem bírtam tovább hallgatni. A lépcső aljához mentem és leejtettem a villát, mire persze rögtön kijöttek hozzám.

-Jaj… -vettem fel az evőeszközt- Elnézést, csak szaladtam… -igyekeztem nem Tomra nézni, amikor elmentem mellette egyenesen a konyhába.

-Khm… finom volt? –kérdezte utánam baktatva Bill.

-Kár lett volna kihagyni! –erőltettem magamra egy mosolyt. Igazat mondtam, tényleg kár lett volna… de a makaróni helyét a fejemben most valami más vette át… valaki más…

-Mihez volna kedve? –érkezett Tom is, idegesnek tűnt- Aludni? –fúrta tekintetét az enyémbe hatalmas gombócot előidézve ezzel a torkomban.

-Nem… -nyögtem ki nagy nehezen.

-Akkor?

-Maguknak volt valami terve?

-Étterem! –vágta rá Tom.

-Most ettünk!

-Úgy értem, majd este…

-És addig?

-Maga olvas, mi pedig medencézünk!

-Remek! –mentem fel az épp aktuális könyvért, majd kimentem a hintaágyra.

Az olvasásom ott maradt abba, ahogy Tomék kijöttek úszkálni. Tízszer kellett újra kezdenem a mondatokat, hogy felfogjam, annyira elvonta a figyelmem. Nem lesz ez így jó…