-Ne... -nyöszörögtem halkan.

-Nem akarja?

-Nem...

-Akkor miért ölel magához? -nézett a szemembe.

-Én csak... -elkaptam a tekintetem és levettem a kezenet Tom tarkójáról és hátáról. Kimásztam alóla és felálltam.

-Tudom, hogy akarja... -mondta halkan, utánam nézve.

-Vegye úgy... -fordultam vissza felé- Hogy megkapta a gyógyszerekért a csókot! -hagytam magára.

-Akarta... -suttogta Tom, majd visszadőlt az ágyába egy rejtélyes mosollyal az arcán és átadta magát az álmoknak.

Még jobban összezavarodtam, mint eddig, márha ez lehetséges. Az a csók... feléledtek tőle az ösztöneim, melyek azt sugallták, menjek át és folytassam ott, ahol abbahagytuk. De nem lehet! Nem tudhatom, mi vár rám otthon. Nem lehetek felelőtlen, nem lehetek meggondolatlan. De akkor milyen lehetek? Nem megy a közönbösség, mert akárhányszor ránézek és összeakad a tekintetünk, remegni kezd a térdem és bukfencet hány a gyomrom. De mi ennek az oka? Fogalmam sincs, de nem is akarok várni, míg megtudom. Tommal egy légtérbe még kerülnöm sem szabad.

Ezt a tervemet másnap kezdtem el, mivel tudtam, hogy aznap még szüksége lesz rám... és nekem is rá.

-Jó reggelt! -adott a kezembe egy bögre kávét Tom.

-Magának is! Köszönöm! -fordultam is sarkon a napi koffein adagommal és kimentem a hintaágyra elfogyasztani.

-Kér reggelit? -jött ki Tom utánam.

-Majd mindjárt megcsinálom magamnak...

-Csináltam pirítóst, még meleg!

-Izé... majd később terveztem enni...

-Ahogy gondolja... -ment is be, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Minek is nekem kávé, ha anélkül is olyan gyorsan dobog a szívem, hogy egy nagyothalló is meghallaná. Csak egy valaki ne hallja meg... Remélem nem feltünő a tartózkodásom, vagy ha mégis, remélem van benne annyi udvariasság, hogy nem említi meg. Mondjuk Tom minden, csak nem udvarias. Jó, mondjuk volt pár helyzet, amikor tényleg kedves és figyelmes volt, de a többiben túlságosan is szókimondó.

Miért agyalok megint rajta? Miért emlegetem megint? Miért nem száll már ki a fejemből azzal a pimasz vigyorával és csillogó barna szemeivel, melyeknél szebbet talán még nem is láttam. Van, hogy egészen feketének is látszik és... de ez mit érdekel engem egyáltalán?

-Hahó... -vettem észre Tomot egyszercsak mellettem ülni.

-Hm? Tessék? -kaptam észbe.

-Min agyalt ennyire? -mosolygott.

-Magán... -bukott ki a túl őszinte válasz.

-Rajtam? -húzta fel a szemöldökét meglepetten.

-Nem! -mentem be gyorsan.