-Gyönyörűen nevet! –nézett rám átható tekintettel.

-Khm… maga nem éhes? Itt a vacsoraidő!

-Menjünk! –segített fel és bementünk.

-Ne haragudjon, hogy megnéztem a fényképet! Kíváncsi voltam magára és…

-Rám?

-Pusztán azért, mivel itt lakom a házában, nem járja, hogy semmit sem tudok magáról!

-Én sem magáról! –mondta, majd mikor látta, hogy ezt nem nagyon kellett volna, elnézést kért- Ne haragudjon! Ez nem volt vicces…

-Semmi baj…

-Egyébként meg… nem haragszom, amiért megnézte! Kérdezhet, ha akar!

-Ikrek, ugye? –egyből felcsillant a szemem, mindent tudni akartam.

-Igen!

-És egyformák, vagy különböznek?

-Látta a fotókat, nem?

-Belül gondoltam!

-Két külön világ vagyunk, ha erre kíváncsi! Kiskorunkban ebből rengeteg vita is volt! „Halkítsd le a zenédet!”, meg ilyenek! De ő a másik felem, ki sem bírnám nélküle az életem!

-Hozzá ment reggel?

-Igen! Meséltem neki magáról, meg erről az egész helyzetről, hogy miért van itt! Mondtam, hogy teljesen kiborít!

-Maga sem a legjobb!

-Mondta, hogy majd holnap átjön megismerni magát!

-Engem?

-Igen! Viccesnek találta, hogy egy nő ennyire ki tud akasztani!

-Ne haragudjon…

-Maga se… úgy látszik, ezt hozzuk ki egymásból!

-Ez a nap a bocsánatkérésekről szólt!

-Az első napja!

-És nemsoká a második! –álltam fel- Lefekszem, álmos vagyok!

-Jó éjt, aludjon jól! Csipkerózsika…

-Hallottam! –szóltam még vissza.

-Helyes! –nevetett.

Pár perc múlva kopogást hallottam, így megtöröltem a szemem, melyből pár perce könnyek folytak.

-Igen?

-Mindene megvan? –nyitott be Tom.

-Igen, köszönöm…

-Maga sír?

-Nem, dehogy!

-De igen! –ült le mellém az ágyra- Mi bántja?

-Semmi…

-Segíteni akarok! Megbántottam? Mert ha igen, bocsánatot kérek!

-Nem! Magával semmi gond! –ültem fel.

-Akkor? –törölte le a könnyeimet.

-Akkora szerencsétlen vagyok! –fúrtam arcomat a nyakába.

-Hé, ne kenődjön el!

-Miért ne… -néztem rá, mire gyengéden ajkaimra tapasztotta a sajátját. Végigsimított gerincemen, majd az arcomat cirógatta. Kis tétovázás után viszonoztam csókját…