-Jól van Tom, most ide lefekszik! –vezettem fel a szobájába.

-De csak magával! –vigyorgott rám.

-Hagyja abba kérem…

-Igazából nem idegesít! Azt a forrófejűségét inkább vonzónak találom, nem zavar!

-Komolyan? –néztem rá furán.

-Igen! Hisz részeg vagyok, nem? Igazat mondok!

-Feküdjön le, ha felébredt csinálok magának egy jó erős kávét! Egy aszpirin és kutya baja sem lesz! Meglátja!

-Nem maradna, amíg elalszok? –fogta meg a kezem. Kezdett dejavúm lenni.

-Nem! –álltam inkább fel- Jó éjt!

-Remélem magával álmodok! –szólt még utánam, aztán becsuktam az ajtaját. Kész sületlenség, amiket összehordott.

Készítettem magamnak egy jegeskávét és kimentem a hintaágyra egy kicsit gondolkodni. Minél erősebben próbáltam visszaemlékezni a múltamra, annál jobban sajgott a fejem. Na, és amit Tom mondott. Hogy a szívemnek kell tudnia… Úgy látszik a szívem is elfelejtett mindent. De mégis… ki lehetek én? Miért nem keres senki sem? Lehet, hogy borzasztó személyiség vagyok, akinek nincs családja, se barátja… se senkije.

Kiábrándító volt rájönnöm, hogy attól még, hogy erőltetem, nem fog eszembe jutni semmi. Megittam a kávémat, utána eldőltem a hintaágyon. Néztem egy kicsit a felhőket és a környéket, mígnem kezdett minden összefolyni. A szemhéjam elnehezült, elaludtam. Álmomban Tom karjaiban feküdtem, szorosan hozzá bújva. Az arcomat simogatta és közben a szemembe nézve szerelmes szavakat suttogott nekem. A végén lehunyta a szemét és lágy csókot lehelt éhes ajkaimra.

-Óúh… -ültem fel hirtelen ás reflexszerűen Tom erkélyére néztem. Nem számítottam semmire, így eléggé meglepődtem, hogy ott áll és néz. Úgy bámult, mintha az iménti álmot ő hipnotizálta volna a fejembe…

-Mióta áll ott?

-Egy ideje! – mosolygott, majd bement.

-Remek… -sóhajtottam.

-Maga tényleg mindig alszik! –ült le mellém pár perc múlva egy csésze kávéval a kezében.

-Hogy van a feje?

-Túlélem!

-Tudott aludni?

-Nem! Végig magát néztem! –jött az őszinte válasz- Min törte úgy a fejét?

-A múlton! Semmi eredmény…

-Ne erőltesse! Majd emlékezni fog, ha ott lesz az ideje…

-Miért kellett nekem pont aznap kimennem az utcára…

-Ne haragudjon! –meredt a kávéjára bűnbánóan.

-Ó, nem… nem azért mondtam! Nem úgy értettem!

-Tudom… de attól még az én hibám!

-Mindkettőnkké!

-A lényeg, hogy addig marad, amíg szükséges! Vagy ameddig akar!

-Köszönöm!

-Ja, és… szeretnék elnézést kérni azok miatt, amiket mondtam magának! A részegség nem mentség! Sajnálom…

-Felejtsük el!

-Nem lesz ez már sok, amit elfelejt? –mosolygott rám.

-Azt hiszem ez az egy már nem oszt nem szoroz! –nevettem.