-Akkor letenne?

-Miért ilyen sürgős?

-Mert nem akarom, hogy még jobban átázzon a ruhám! Így is ragadok, nem hiányzik még a klóros víz is!

-Engem nem zavar! –vigyorgott.

-Tom… Mr. Kaulitz! Kérem, tegyen le…

-Hogy szólított?

-Akarja, hogy esetleg megismételjem azt, amit reggel?

-Nem!

-Pedig nekem nagyon úgy tűnik!

-Maga igazi boszorkány! –tett le.

-Lent találkozunk!

-Ne segítsek átöltözni? Fél kézzel elég nehéz lehet…

-Megoldom! –nyitottam ki neki az ajtót.

-Hát jó! –ment az ajtóhoz és jól végig nézett rajtam.

-Mit néz?

-Köszönöm, hogy nem vett fel melltartót! –kacsintott rám, majd pimasz vigyorral az arcán kiment.

Pont most kellett nekem krémszínű felsőt felvenni és leönteni magam koktéllal. Gratulálok, jól csináltam. Tom meg nem hogy diszkréten hallgatna, még meg is köszöni…

Úgy döntöttem mégsem megyek le, elment a kedvem. Átöltöztem és lefeküdtem aludni egy kicsit. Nem tehetek róla, kicsit álmos vagyok mostanában. Talán a sokk miatt, vagy nem tudom. Na és az a puha ágyikó is elég csábító.

Tommal álmodtam… a napágyon feküdtem, ő pedig hideg napolajjal kenegetett, csókokkal végigkövetve az ösvényt keze útvonala után. Hideg koktélt ittam, aztán a következő pillanatban két fekete öltönyös alak elrángatta Tomot, Messziről fegyverlövés hangját hallottam és a lelkem mélyén tudtam mi történt.

-Csipkerózsika… -éreztem a vállamon finom rázogatást.

-Ne…

-Hé, minden rendben?

-Tom? –nyitottam ki a szemem.

-Maga mindig csak aludna? Nem hiába hívom Csipkerózsikának!

-Ne haragudjon…

-Mozgolódott… rosszat álmodott? –változott a hangja komollyá.

-Nem… -fordultam el és magamhoz szorítottam a párnát.

-Lent leszek, ha kell valami…

-Kérem… -kaptam el a kezét- Maradna egy kicsit? –fordultam teljesen felé.

Visszaült az ágyra törökülésben és nem mozdult onnan.

-Mit álmodott?

-Az nem érdekes… -szorítottam meg egy kicsit a kezét.

-Aludjon csak! Már vége! Itt leszek! -simogatta meg az arcom a másik kezével.

-Köszönöm! –hunytam le a szemem.

Sokáig tettem úgy, mintha aludnék, de valahogy nem jött álom a szememre. Mindig csak ugyanazok a képek villantak be. Az öltönyösök, Tom arca… és a fájdalom, amikor meghallottam a lövést.

Nem bírtam tovább, kinyitottam a szemem és Tom tekintetével találtam szemben magam.

Néztük egymást és az járt a fejemben, hogy miért nem tud mindig ilyen lenni… ilyen nyugodt.

Biztonságban éreztem magam attól, hogy ott volt mellettem és az amnéziám miatti bizonytalanság köddé vált.