-Hol vagyok? –kaptam a fejemhez, ami úgy sajgott, hogy azt hittem beleőrülök.

-Ne mozduljon hirtelen!

-Ki maga? –nyitottam ki a szemem.

-Az orvosa! Kórházban van, hogy érzi magát?

-Pocsékul! Ő ki? –mutattam az ajtó melletti széken alvó férfira, aki látszólag aludt.

-Ő gázolta el magát!

-Elgázolt?

-Igen! Azonnal behozta magát!

-Mikor volt… gázolás?

-2 napja!

-Fáj a karom is! –néztem bekötözött jobb karomra.

-Össze kellett varrnunk pár öltéssel, de ne aggódjon, pár hét és meg sem látszik! 1 hét múlva jöjjön be varratszedésre!

-Oké…

-Hogy hívják?

-Engem? Öhm… -minél jobban gondolkodtam rajta, annál jobban sajgott a fejem- A nevem… nem tudom… -keseredtem el.

-Hány éves?

-Azt hiszem… talán 24… vagy 25! Talán 26… Nem… nem emlékszem rá!

-Hol lakik?

-Fogalmam sincs…

-Kiket értesíthetnék?

-Nem tudom! Nem tudok semmit! –sírtam el magam.

-Nyugodjon meg, ne zaklassa fel magát!

-Már hogy ne zaklatnám fel magam, amikor azt sem tudom, ki vagyok!

-Felébredt? –jött oda az a férfi, aki az előbb a széken aludt.

-Nem, csak képzelődik! –morogtam az orrom alatt.

-A nevem…

-A legkevésbé sem érdekel, örüljön neki, hogy maga még emlékszik rá! El akarok menni! –ültem fel és nem érdekelt az sem, hogy a fejem meg egyre jobban fáj- Lenne szíves arrébb állni?

-Dehogy állok, még megsérül!

-Ez akkor egy cseppet sem érdekelte, maikor elgázolt!

-Maga jött ki elém a semmiből!

-Mind ezt mondja!

-Ma estig sehová nem mehet! –szólt közbe az orvos.

-Tudja hol lakik? Haza viszem!

-Kösz nem, megoldom! –feküdtem vissza kelletlenül.

-A kisasszony semmire sem emlékszik! –fordult a férfi felé az orvos- Sem a nevére, sem arra hol lakik, hány éves…

-ÉS akkor hová megy majd? Nem voltak nála iratok, se telefon?

-Semmi!

-Akkor elviszem magamhoz! Amíg vissza nem jönnek az emlékei!

-Figyelmeztetem, az hetekig eltarthat! Vagy hónapokig…

-Tisztában vagyok vele!

-Rendben! Magáé a felelősség! 1 hét múlva varratszedés! Este érte jöhet!

-Köszönöm! –fogtak kezet.

-Viszlát! –ment ki az orvos.

-Na, Csipkerózsika, hozzám költözöl, míg újra nem emlékszel! –ült le mellém.

-Akkor már inkább a halál! –néztem rá összeszűkült szemekkel.

-Este jövök érted! –állt fel és vészesen közeledett az arca.

-Mit csinál!?

-Szia! –adott egy puszit a homlokomra, majd magamra hagyott.