- Ez lenne az… - nyitotta ki a vendégszobaajtót Simone a fiúk előtt pár nappal később- Tudom, nem nagy szám és egy szobán kell osztoznotok majd, de… miket is beszélek… - nézett rájuk- Eddig az utcán éltetek… sajnálom…
- Tökéletes lesz… - mosolygott Bill meghatottan- Sajnos fogalmam sincs, hogyan fogjuk ezt meghálálni magának…
- Kezdhetnétek azzal, hogy tegeződünk… egymás közt vagyunk, velünk fogtok élni… szerintem eljött az ideje…
- Köszönjük Simone! – ült le az egyik ágyra Tom.
- Ezek mik? – nézett be a szekrénybe Bill.
- Néhány ruha…
- Igazán? – vett ki egy dzsekit és maga elé próbálta- Ez nagyon király, köszönjük!
- Kérlek, hagyjátok ezt a sok köszönömöt… Nem akkora dolog ez, mint amekkorának hiszitek…
- Nem, igaza van… - állt fel Tom és odasétált a nőhöz- Annál sokkal több.
A két iker egyszerre ölelte meg a megilletődött nőt, aki könnyeivel küszködve ölelte vissza a fiúkat. Végül puszit is kapott, egyet-egyet mindkét orcájára, utána kiment, hogy vacsorát készítsen.
- Tom… velem jönnél egy pillanatra? – nézett be az ajtón ezúttal Gordon.
- Igen? – követte őt, egyenesen a pincébe.
- Ez az én kis kuckóm, ahol zenélhetek kedvem szerint. A szoba hangszigetelt és ugyan csak egy kis zug, de a célnak tökéletesen megfelel.
- Aszta… - képedt el Tom.
- Van itt pár gitár, amiket nyugodtan használhatsz, ne porosodjanak! Csak egyet kérek.
- Igen?
- Vigyázz rájuk!
- Rendicsek! Hú… nagyon köszönöm Gordon…
Tom úgy legeltette szemét a hangszereken, mint egy kisfiú az édességboltban és hozzájuk sem mert érni.
- Gyerünk, mutasd meg mit tudsz! – bátorította Gordon és a kezébe nyomott egyet.
A felnőttek vártak, míg a két fiú megszokja új helyét, aztán pár héttel később megérkezett a magántanár. Nem lepődött meg, amikor meghallotta a két srác történetét, miért nem tudnak sem olvasni, sem számolni olyan jól, sok ilyen gyerekkel találkozott már, ez volt a szakterülete. Tisztában volt vele, hogy egy gyerek minél hamarabb elkezdi a tanulást, annál könnyebb a dolga, mert a fiatal agy még jobban befogadja a dolgokat. Ennek ellenére pozitívan állt a dologhoz és vállalta a kihívást. Várakozásával ellentétben Bill és Tom okosabb volt, mint az a körülmények fényében várható lett volna, az utca sok mindent megtanított nekik, épp csak akadozva olvastak és nehezebben számoltak, de sok gyakorlással ez is megoldható.
A fiatalok szorgalmasak voltak, bár Tomnak sokszor nem fűlt a foga a tanuláshoz, Bill nem hagyta ellustulni testvérét. Egymásban tartották a lelket és segítettek, amiben tudtak, a házimunkától kezdve a bevásárlásokon át mindenig.
Simone és Gordon nagyon boldog volt, soha meg nem született gyermekeikként szerették őket, és pár hónap alatt annyira összeszoktak, mintha mindig is együtt éltek volna. A nő már nem is emlékezett, milyen volt az az idő, amikor még nem laktak itt a fiúk.
Azonban valami történt, nagyjából fél évvel a beköltözés után Tom tanulmánya rohamosan romlani kezdett, a magántanár arról panaszkodott, hogy Tom figyelmetlen, gyakran fáradt és nem csinálja meg a házi feladatokat, amiket ad neki és a Gordonnal való óráit is egyre gyakrabban hárítja. Bill nem mondott semmit, nem akarta elárulni ikrét, de sokszor vesztek össze emiatt. A felnőttek el sem tudták képzelni, mi van Tommal. Hisz eddig minden olyan jól ment, mintha mindig is így lett volna. Azt hitték, hogy már egy családdá alakultak, de úgy tűnik, az idősebb fiú valamit titkol, és nem bízik meg bennük annyira, hogy elmondja. Sejtésük sem volt, mi lehet az a titok, de reménykedtek, hogy nem valami törvénytelen simliről van szó…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
