-          Mondd, mit szeretnél… miért jöttél, csak nincs valami baj? – ültette le Tomot a konyhában Simone. Kisvártatva férje is előkerült és figyelmesen várta a fiú beszámolóját.

-          Nézzék én tudom, nem voltam valami kedves magukkal, de… de meg kell érteniük. 6 éves korom óta azon vagyok, hogy az öcsémnek és nekem a legjobb legyen. Hogy abból a szar helyzetből, amiben most vagyunk, kihozzuk a legjobbat… Bizalmatlan vagyok, és úgy érzem, jogosan. De nem maguk miatt… A többi felnőtt miatt!

-          Bennünk megbízhatsz!

-          Az a helyzet, hogy ezt már nem először hallom és eddig mindig, kivétel nélkül csalódnunk kellett… Mondják, maguk hinnének bárkinek is ennyi csalódás után? Őszintén…

-          Nem… - felelték halkan.

-          Nem… - bólintott Tom- Mindenesetre, mi mégis megtesszük. Fogalmam sincs, miért akarnak nekünk segíteni és mit értenek segítség alatt, de… de az öcsém reménykedik, álmai vannak. Mindig azt mondtam rájuk, hogy baromság, mert meg akartam védeni. Már kevés vagyok ehhez… Szóval hallgatom magukat… hogy gondolták ezt az egészet?

-          Tom… - sóhajtott Simone megtörten- Megértem a kételyeidet és egyet értek velük. Ez így logikus. Most csak ti ketten vagytok a legfontosabbak… az utóbbi időben nagyon sokat beszélgettünk a férjemmel rólatok… Tudod nekünk nem lehet gyermekünk… így arra gondoltunk, talán lakhatnátok velünk egy darabig és aztán meglátjuk, mi lesz belőle…

-          Tessék? – állt fel Tom döbbenten.

-          Vagy ha nem tetszik az ötlet…

-          Állj, állj, állj… maguk… örökbe akarnak minket fogadni? – ráncolta a homlokát Tom. Sokan kecsegtették már őket azzal, hogy segítenek, de egyszer sem fordult elő olyan, hogy adoptálásról lett volna szó. Hiszen nem is tudják milyenek, fogalmuk sincs, hogyan élik mindennapjaikat és… és egyáltalán. Neki és a testvérének újra lehetne családja? Merjen ebben reménykedni? Merjen ismét hinni?

-          Fogd fel az egészet úgy, mint próbaidőt…

-          Próbaidőt?

-          Igen… Velünk fogtok lakni! Ha mind jól kijövünk, esetleg a későbbiekben, ha ti is akarjátok, adoptálhatunk titeket… Ha nem, kitalálunk valami jó megoldást arra az esetre is. De soha többé nem kell az utcán élnetek. Azt nem hagyom!

-          Képesek lennének két idegen kölyköt…

-          Igen!

-          Maguk nem épek, remélem tudják… - mosolyodott el Tom- Bocsánat! – kapott észbe.

-          Semmi baj! – nevetett Simone- Ez még belefér. Ám lenne néhány feltétel is…

-          Szabályok?

-          Igen… szabályok kellenek…

-          Rendben van… - egyezett bele a fiú, bár kissé vonakodva.

-          Tanulni fogtok! Magántanárotok lesz és le fogtok érettségizni…

-          Maga szerint képesek leszünk rá?

-          Arra vagytok képesek, amit csak a fejetekbe vesztek! Mi mindenben támogatunk, hogy sikerüljön valóra váltani az álmotokat… Billt szeretném zeneiskolába íratni, ha eljött az ideje… és Gordon meg tudná tanítani neked az akkordokat…

-          Tudok gitározni…

-          És az akkordok nevét is tudod? – húzta fel a szemöldökét kétkedően a nő- Nagyon jól játszol Tom, volt szerencsém látni, de ahhoz, hogy a jövőben komolyabban foglalkozhass ezzel, tudnod kell mindent… persze csak, ha érdekel…

-          Érdekel! – bólogatott hevesen, csillogó szemekkel.

-          Van még egy…

-          Igen? Mi az?

-          Nincs több verekedés és ha nem is vagytok folyton itthon, tudni akarom, hol vagytok. Nem ellenőrizni akarlak titeket, sem megfosztani a szabadságtól, de tudnom kell…

-          Rendben! – bólintott komolyan Tom, majd elmosolyodott- Hol kell aláírni?

-          Szeretnénk beszélni Billel is, ő mit gondol és a többi és a többi…

-          Rendben… Maguk… tényleg… igazán komolyan beszélnek? – kérdezte, mintha attól tartana, hogy mégis csak egy rossz vicc az egész. Vagy egy gyönyörű álom…

-          Sosem beszéltünk még komolyabban!