A napfény ébresztette fel Billt reggel 7-kor. Egyenesen az arcába sütött, minek folytán ébredezni kezdett. Álmosan nézett körül és elsápadt. Ha Tom meglátja, hogy Simone és Gordon itt éjszakáztak, neki vége. Nem tehet mást, mint minél hamarabb elküldeni őket és eltüntetni az árulkodó nyomokat.

-          Basszuskulcs! – pattant fel és gyorsan körbenézett.

-          Ki korán kel, aranyat lel… - jött egy szemre hányó mondat jobb oldalról.

Tom állt ott karba tett kezekkel és őt nézte felváltva az alvó felnőttekkel.

-          Úgy látom a mi esetünkben felnőtteket lel… méghozzá ITT! – résnyire nyitott szemekkel pásztázta testvérét. Mégis hogy tehette? Hát hiába beszélt neki? Ráadásul elhozza őket ide? Az ő helyükre?

-          Mi történt az arcoddal? – lépett közelebb hozzá Bill- Valakivel verekedtél? Mi a…

-          Itt csak én teszek fel kérdéseket!

-          Tom, ki verte be a szádat?

-          Mi a fenét keresnek itt, hm? Elárulnád nekem, hogyan hozhattad ide őket? Mi a fene vitt rá? Talán elment az eszed?

Erre a kiabálásra Simone és Gordon is ébredezni kezdtek.

-          Tom! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a nő, majd arcára fagyott mosolya- Mi történt veled?

-          Maguknak ehhez semmi köze! Azonnal takarodjanak el innen és hagyjanak minket békén…

-          De…

-          Kérem… - nézett rájuk Bill- Jobb lesz, ha most mennek…

-          De még milyen jó! – értett egyet Tom- Te pedig… Nem vagy normális! Hogyan bízhatsz meg a felnőttekben? Ők juttattak ide minket, már nem emlékszel?

-          Tom… nekik ehhez semmi közük…

-          Megértem, hogy ezt érzed… - lépett közelebb Simone és megérintette Tom karját.

-          Hagyjon engem békén! Ne jöjjön a közelembe! Maga nem ért semmit! Egyetlen felnőttben sem bízhatunk! Magában sem, rendőrt hozott ránk! Nem érdemlik meg… nem érdemlik meg a bizalmat. Senki sem. Csak egymásra számíthatunk. 10 éve! Az utca az otthonunk, és elfogadtuk. De jött maga és az öcsém reménykedni kezdett. És csalódni fog… Tudom. Mert mindig is így volt. Mindig is egyedül voltunk! Hát nem érti? Nem hiányzik nekünk az az élet, ami akkor volt. Nem hiányzik, hogy naponta megverjen egy vadállat a nagy semmiért. Nem hiányzik a folytonos morgás. Senkié sem. A magunk urai vagyunk… Menjen el. Kérem… menjen el, míg nem fűzünk nagyobb reményeket magához… Nem érdemli meg… - hunyta le a szemét Tom, minden erejével azon volt, hogy visszatartsa könnyeit. Soha sem sírt. Soha, mióta elszöktek, miért pont most jön rá a kényszer?- Nem akarom újra átélni. Nem megy. Jó így nekünk, fogja fel… Egyetlen felnőtt sem érdemli meg, hallja? Egy sem… egy sem… - ismételgette halkan, mintha magát győzködné.

Tom szemei felpattantak, amikor megérezte a nő ölelését. Nem tudta az idejét, mikor ölelte meg bárki is utoljára. Nem akarta, hogy bárki sírni lássa.

-          Nem kérem, hogy bízz bennünk Tom… Hagyd, hogy bebizonyítsuk, mások vagyunk. A nevelőapátok rossz ember volt. De nem szabad elvesztenetek a hiteteket a felnőttekben egy miatt. Nem szabad… nem szabad…

Miután Simone és Gordon elment, az ikrek csendben ültek egymás mellett az egyik matracon. Billnek bűntudata volt, amiért ide hozta őket, Tom pedig gondolkodott. Tudta, hogy öccse milyen életre vágyik, de félt belevágni valami újba, nem akart többet csalódni. Egyszerűen nem bírná ki. Mindig is ő volt a főnök kettejük közül, ezért tisztában volt vele, hogy ha azt mondja testvérének, hogy márpedig nem kérnek a felnőttekből, az kénytelen elfogadni. De nem dönthetett önző módon. Itt kettejükről van szó.

-          Mi történt az arcoddal? – kérdezte meg órákkal később Bill csendesen.

-          Verekedtem…

-          Mi történt? – ráncolta homlokát aggodalmaskodva.

-          Nyugodj meg, nem komoly, alig fáj… volt már rosszabb… Amikor az utcán mentem, betértem egy sikátorba, tudod ott az étterem mögött. Gondoltam van ott valami kaja, hátha… Ide nem akartam visszajönni, mert… mérges voltam és nem akartam veszekedni veled… Öten voltak és a gitáromat akarták… Megpróbáltam elfutni, de bekerítettek…

-          Istenem…

-          Sikerült megúsznom, mivel arra ment egy rendőr, így elfutottak… Be akart vinni, hogy kikérdezzen, mi volt ez, de elszaladtam… Viszont apa gitárjának a nyaka eltört…

-          Örülök, hogy te egyben vagy…

-          Nem lesz min játszanom… - sóhajtott fel Tom.

-          Tom… nagyon szeretlek! – Bill szeretetteljesen megölelte bátyját, aki szorosan viszonozta a gesztust.

Néhány órával később, amikor már besötétedett, valaki kopogott Simone ajtaján. A nő még éppen fent volt, ám már lefekvéshez készülődött. Ajtót nyitott…

-          Jó estét… - mondta a látogató tétovázva- Meséljen, miről lenne szó…

-          Gyere beljebb Tom… - mosolyodott el a nő megkönnyebbülten.