-          Merre voltál? – kérdezte Tom, amint meglátta öccsét „haza” érkezni.

-          Csak sétálgattam… - füllentett Bill, de tudta, bátyja egyetlen szavát sem hiszi el. Még sosem hazudott neki, nem is menne. Most sem ment.

-          Értem… sétálgattál… és közben új húrok potyogtak az égből?

-          Ő… én csak… ő…

-          Halljam az igazat öcsi…

-          S…Simone-nál voltam…

-          Tessék? Annál a nőnél? Mégis mi vitt rá?

-          Beszélgetni akartam…

-          Beszélgetni…

-          Beszélgetni…

-          Igen! Mert veled sosem lehet!

-          Hogy? – ráncolta a homlokát Tom megbántottan.

-          Úgy értem hogy… ha a jövő bejön a képbe, de minidg azt mondod, felesleges ilyenen gondolkodnom… de én akarok. Nekem jól esik. Akarom érezni, hogy van remény…

-          De nincs! Néz körül tesó! Az utcán élünk, amióta csak anya meghalt! Thomas még csak nem is keresett, nem érdekli, élünk-e, vagy halunk! A felnőtteket nem érdeklik a jelentéktelen gyerekek. Csak magukkal foglalkoznak!

-          Nem mindegyik!

-          De… mindegyik! Kivétel nélkül! És ők is ki fogják mutatni a foguk fehérjét, meglásd!

-          Nem igaz! – vette védelmébe Bill- Adtak húrt is, hogy játszhass!

-          Nekem nem kell a nyavalyás húrjuk! Eddig is megoldottam nélkülük, eztán is megfogom…

-          Tom! Ne légy ilyen makacs! – nyújtotta oda a húrokat Bill.

-          Te pedig ne légy ilyen naiv! Majdnem 10 éve élsz az utcán és még mindig hiszel az emberekben… szánalomra méltó…

Tom fogta a húrokat és a gitárt, majd elviharzott. Bill szomorúan nézett utána, még sosem vitatkoztak így. Egész nap csak ült és várt. Várta, hogy bátyja lehiggadjon és visszatérjen hozzá, de már sötétedett, amikor rájött, ma már nem fog visszajönni. De vajon hol lehet?

Aztán úgy döntött, elindul megkeresni, órákig csak rótta a sötét utcákat, nem félt, tudta, hogyan védje meg magát. Tomot sehol sem találta.

-          Bill? – szólította le valaki az utcán, mire odakapta a fejét.

-          Oh Simone… jó estét…

-          Hát te? Ilyen későn nem biztonságos egyedül mászkálni a városban… Gordon és én éppen egy étterembe megyünk, ha gondolod…

-          Nem, köszönöm… Csak Tomot keresem, maguknak jó szórakozást!

-          Mi van Tommal?

-          Igazán nem akarom elrontani az estéjüket…

-          Gyere! Az étteremben mindent elmesélsz!

-          De…

-          Ettél ma már valamit?

-          A reggelijüket…

-          Akkor velünk jössz!

Simone úgy tett, mintha nem látta volna az ajtóban álló férfi arcát, aki az asztalfoglalásukat ellenőrizte. Ferde szemmel nézett a fiúra, de azért beengedte őket. Bill elmesélte nekik, mi történt, hogyan vesztek össze. A két felnőtt szánakozva hallgatta végig. Ennek a gyereknek nem szabadna az utcán élnie. Végül felajánlották, hogy segítenek megkeresni. Bill nem akarta, hogy gondot jelentsen nekik, de ők hajthatatlanok voltak.

-          Talán… talán meg kellene néznem a helyünket… hátha azóta visszaért…

-          Rendben… - bólintott Simone- Merre?

-          Ó én nem… nem hiszem, hogy Tom örülne neki, ha megmutatnám… A rendőr miatt meg mert… maguk felnőttek!

-          Bill… kérlek, áruld el, hogyan jutottatok az utcára…

-          Nem hiszem, hogy valóban tudni akarja… Máshogy fogalmazom… Nem akarhatja tudni… Nem egy vidám történet és maguk már így is sokat tettek értünk…

-          Kérlek… - fogta meg a vállát a nő és bátorítóan mosolygott rá. Bill úgy érezte, ahogyan a szemébe nézett, valóban érdekli a dolog. Ám erről még soha nem beszélt senkinek sem, még Tommal is hanyagolták a témát. Persze annak idején átbeszélték jó alaposan, de kicsik voltak még, igazából maguk sem tudták, mit csináltak rosszul, amiért Thomas nem szerette őket. Amikor elvette az anyjukat, tudta, hogy az előző házasságából van két gyereke, és azt mondta, nem baj, mert neki úgy sincs és már egyébként sem olyan fiatal. Talán miattuk van az egész, talán a férfi jellemhibája, de valakinek a gyengesége miatt történt. Billnek fájdalmas volt erről beszélnie, kamasz fejjel egészen másképp látta a dolgokat, mint akkoriban. És tudta, hogy testvére sem szeret a múltjukra gondolni. Mégis belefogott a mesébe, és mire rejtekhelyükre értek, már nem foglalkozott mással, csak mesélt és mesélt. Simone és Gordon nem szóltak közbe. Egyszer sem. Rosszallón felhorkantak egy-egy résznél, felsóhajtottak, ledöbbentek, ám nem mondtak semmit. Amikor Bill befejezte mondandóját az asszony közelebb lépett hozzá, óvatosan megfogta a karját, mintegy engedélyt kérve tőle az érintéshez. Bill szemében könnycsepp csillant, elkapta a tekintetét. Még mindig új volt neki ez a sok törődés.

Simone szorosan zárta a karjaiba, egy anya sem ölelhette volna óvóbban saját gyermekét…