Bill rengeteget gondolkodott, egész nap mást sem csinált, miután visszaértek a főtérről. Megszámolták a pénzt, ami elégedettségükre elég volt újabb konzervek vételére, ám a húrokat kicseréltetni már korántsem. Az nem lesz két fillér, de megoldják valahogy, mint ahogyan eddig is mindent. Hiszen 9 éve éltek az utcán, és ehhez képest remek állapotban voltak. Leszámítva azt, hogy a fiatalabbik ikren kezdett úrrá lennie a teljes és totális kétségbeesés.  

Álmodni akart, de nem mert. Tom mindig azt mondta, az álmodozás gazdagoknak való, nem nekik. Mit érnek el álmodozással, úgysem lehet belőle semmi. Az utcán élnek, ebből nem lehet feltörni. Innen már csak lefelé vezet az út.

Bill nem így gondolkodott. Ő pozitívabb személyiség volt, bár sosem értette, ennyi rossz után hogyan képes még reménykedni. Mindenesetre megtette bátyja helyett is. Mert jobb életre vágyni. De fogalma sem volt, hogyan tehetne is érte. Pár nappal később jutott döntésre: Elmegy Simone-hoz. Tudta, ha testvére tudomást szerez róla, nagyon mérges lesz, de muszáj volt megtennie. Hajtotta a kíváncsiság. Végre egyszer történjen valami, mert már nem bírja sokáig így.

-          Jó napot… - korán volt még, a nap még éppen, hogy csak feljövőben volt, arra mégis volt ereje, hogy megvilágítsa a még igencsak szunnyadó utcákat- Bocsásson meg, hogy ilyen korán, én csak… azt mondta, bármikor jöhetek és…

-          Gyere be! – engedte be a nő a lakásba, majd hellyel kínálta- Egyedül vagy?

-          Igen… Tom még alszik és még pár óráig aludni is fog, hogy ne legyen éhes… ha megtudja, hogy idejöttem, végem…

-          Innom kell egy kávét! – ásított a nő- Te pedig megreggelizel…

-          Ne kérem, nem ezért jöttem…

-          Át szoktátok aludni a fél napot, hogy ne érezzétek az éhséget? – Simone csak most fogta fel igazán, mit is mondott az előbb Bill. Összeszorult a szíve érte…

-          Nem nagy ügy, gondolom vannak rosszabbak is… Nem sok időm van, csak muszáj valakivel beszélnem, aki megért. Tom sokszor mérges, amikor az álmaimról beszélek neki… Szerinte onnan, ahol most vagyunk, nincs felfelé vezető út, kár is álmodnom ilyenről. Csak a kiváltságosok engedhetnek meg maguknak ilyesféle szeszélyeket…

Simone ragaszkodott hozzá, hogy a fiú egyen valamit, és Bill pár perccel később önmagáról megfeledkezve falta farkasétvággyal az ételeket válogatás nélkül. Mindeközben csak beszélt és beszélt, Simone pedig hallgatott. Figyelte, ahogy mesél és sütött belőle a reménytelenség. Ha tudná, hogy nem is képtelenség az egész… de hogyan értesse meg vele, ha ő sem hisz benne igazán? Álmodozni nem bűn. Minden embernek vannak vágyai, amiket szeretne elérni. Pontosan ettől ember az ember és az határozza meg személyiségüket, ki mennyit képes tenni a megvalósításukért. Bill sokra lenne képes. És még csak nem is tud róla…

-          Jó reggelt… - csoszogott ki Gordon, a nő férje a konyhába egy órával később.

-          Én már úgy is… - állt fel Bill.

-          Maradj még! Ő itt a férjem, Gordon!

-          Szerbusz! – mosolygott a férfi barátságosan.

-          Jó napot…

-          Édesem… nincs felesleges húrod?  Tudod Bill, ő zenész volt, és még ma is szokott játszogatni! Biztosan tud nektek adni valamit…

-          Megnézem! – bólintott Gordon.

-          Igazán nem szüks…

-          Szívesen adom!

Bill szédült, zsongott a feje. Valósággal letaglózta a tény, hogy léteznek rendes felnőttek. Olyanok, akik nem verik át, nem használják ki és nem hátsó szándékkal tesznek valamit. Valamit ÉRTE. Egy felnőtt segít NEKI?

Mosolyogva lépett ki a házból, ám ez a jó kedv csak addig tartott, míg meglátta, hogy Tom már nem alszik.