24 órával később, már a főtéren voltak, nagyjából megmosták az arcukat, alaposan körbenéztek, majd letelepedtek a csobogó mellett.

Több órán keresztül csak zenéltek és zenéltek, kívülálló meg sem tudta volna mondani, hogy csak egy napja ettek utoljára. Az ikrek tisztában voltak vele, ha most kibírják, később jobb lesz. Ez lebegett a szemük előtt és csak órákkal később hagyták abba a játékot.

-          Öcsi, hív a természet, vigyázz addig a pénzre… - szólt oda Tom, leakasztva nyakából a gitárt- A fenébe, ez a húr már nem bírja sokáig…

-          Majd megoldjuk! Siess vissza! – csukta le a gitártokot Bill, aztán leült mellé a földre.

-          Oké…

Percekkel később a fiatalabbik Kaulitz egy cipőorrot látott meg maga előtt, majd egy bokát, lábszárat, és végül egy nőt. Simone állt előtte, aki halvány mosollyal az arcán nézett le rá.

-          Jó napot… - köszönt Bill kurtán biccentve.

-          Szerbusz…

-          Maga mit… ugye nem…

-          Nem, egyedül vagyok! Nagyon szépen játszottatok…

-          Oh… köszönjük…

-          Mondd… miért nem fogadtátok el a segítséget?

-          A bátyámnak és nekem jó így! – jelentette ki Bill határozottan. Belül már korántsem volt ilyen biztos ebben…

-          Rendben, értem… és mondd csak… - ült le Simone a fiú mellé- Nagyon szeretsz énekelni?

-          Igen, imádok!

-          Nem gondoltál még arra, hogy megpróbálhatnál bejutni egy zeneiskolába?

-          Á, nekem az nem menne. Nincs rá pénzem, és különben is… otthonom sincs…

-          Vannak ingyenesek is…

-          Nézzen rám! Úgy nézek ki, mint aki meg tudná csinálni? Maga sem gondolhatja komolyan…

-          Azért ha meggondoltad magad, szólj, rendben? Tudod, hol találsz… és ha beszélgetni szeretnél erről, vagy bármi másról… - nyújtott oda egy névjegykártyát Simone.

-          Tom nem örülne neki…

-          Minek?

-          Magának!

-          Na és te?

-          Még nem tudom… - vette el a kártyát Bill és elrejtette az egyik zsebébe.

-          Gondold át, a jövőd múlhat ezen… ha beleegyeznétek, hogy az otthonba kerüljetek, tudnának biztosítani nektek helyet iskolákban…

-          Nézze, én nem hiszek ebben… túl késő… 6 évesen szöktünk meg otthonról, sosem jártunk iskolába. 15 éves fejjel már túl késő, nem?

-          Az álmaid valóra váltásához sosincs késő! – mosolygott Simone kedvesen, majd felállt.

-          Maga meg mit keres itt? – förmedt rá a visszaérkező Tom- Bill, siess! Ez csapda!

-          Egyedül jöttem és csak véletlenül jártam erre…

-          Persze… véletlenül… véletlenül szólt annak a férfinak is, igaz? Hogy bedugjanak minket valahová…

-          Hidd el, jó szándék vezérelt…

-          Nem hiszek én már semmiben és senkiben hölgyem, sajnálom!

-          Kérlek… Legalább ha akartok beszélgetni valakivel, az ebédosztáson esetleg…

-          Felejtse el! Inkább éhen halunk, mintsem hogy ott együnk többé! Erősen ajánlom, hogy hagyjon minket békén! És soha többé ne kövessen! Gyerünk Bill! Kereshetünk megint egy új helyet…

Sietős léptekkel távozott az ikerpár, Simone szomorúan nézett utánuk. Annyira szeretett volna segíteni rajtuk. De nagyobb fájdalom érhette őket annál, hogy valaha is megbízzanak bárkiben is. De vajon mi késztethet arra két 6 évest, hogy elszökjenek hazulról? És hol lehetnek a szüleik? Meg sem próbálták megkeresni őket? Élnek még a szüleik egyáltalán? Amikor sokadszorra is elvetélt, elhatározta, hogy felhagy a gyermekvállalással és minden próbálkozással. Fájdalmáról úgy terelte el gondolatait, hogy másokon kezdett segíteni és bejött. Úgy érezte, rendbe jött lelkileg. De addig nem nyugszik, míg ennek a két fiúnak nem segít valahogy. Valahogyan segít rajtuk, akár akarják, akár nem!