Másnap úgy döntöttek, kerülő úton mennek a hajléktalan szállóhoz az ebédért. Rendszerint sokáig aludtak, hogy átaludják a reggeli éhséget, és ne kelljen annyit enniük. Csak azért nem voltak csont soványak, mert testük az évek alatt megizmosodott, muszáj volt neki. Az utcán senki sem húzza sokáig gyengén és védtelenül. Igazi farkastörvények uralkodnak.

Bill titkon várta az ebédet, akármit mond is Tom és akármennyit is csalódtak, ő bízni akart. Bízni akart a felnőttekben, hisz nem lehet mindenki olyan, mint volt nevelő apjuk, vagy mint a többi felnőtt, akikkel eddig találkozott. Vagy mégis? Lehet, hogy Tomnak van igaza és ő naiv. De úgy szeretett volna már egyszer kellemesen is csalódni. Mit meg nem adott volna érte.

-          Sziasztok fiúk! – mosolygott rájuk Simone, miközben kiadagolta aznapi ebédjüket.

-          Köszönjük… - hálálkodott Bill.

-          Kösz… - morogta Tom alig hallhatóan, majd sarkon is fordult, ám a nő szavai maradásra késztették.

-          Figyeljetek, én elhívtam egy jó barátomat, talán tudna nektek segíteni! Nem normális, hogy az utcán éltek, ő tudna nektek otthont találni… egy családot, ahol szeretnek titeket…

-          Elhívta? Ide? Hol van? Nekünk nem kell család, nem kell senki! Főleg nem felnőttek…

-          Srácok, srácok! Örülök, hogy újra találkozunk! – lépett elő az a bizonyos rendőr, akivel a minap Bill találkozott.

-          Maga…

-          Na, fiúk! Ne féljetek! – kapta el Bill karját a férfi- Higgyétek el, csak jót akarok! Sokkal több gyermek kerül utcára, mit hinnétek, de nekik fedél kell a fejük fölé, és szeretetre van szükségük… Ugyanez jár nektek is…

-          Engedje el! – kiáltott rá Tom, majd leöntötte a meleg levessel a férfit, aki így elengedve Billt, hátratántorodott.

Több sem kellett a srácoknak, futásnak eredtek és rohantak, ahogy a lábuk bírta. Egyik sarkon be, a másikon ki, próbálva minél bonyolultabb útvonalat választani, nehogy a rendőr rátaláljon a helyükre. Kifulladva, több perces loholás után érkeztek meg, levetették magukat ócska matracaikra és igyekeztek levegőhöz jutni.

-          Megmondtam… - rúgott arrébb pár rongyot Tom dühében- Megmondtam! A felnőttekben nem bízhatunk! A nyakunkra hozta azt a zsarut és mostmár jobban kell vigyáznunk…

-          Hogy tehette…

-          Elhiszed végre? Simone sem különb a többinél…

-          Oda az ebédünknek is… éhen halok…

-          Majd holnap keresünk egy másik helyet. Most meg kell húznunk magunkat, mert ha oda a helyünknek…

-          Kénytelenek leszünk a tartalékainkhoz hozzányúlni…

-          Nem nagy cucc… majd gyűjtünk hozzá… - vette elő Tom régi hátizsákját, mely konzerveket rejtett, amiket rosszabb időkre gyűjtöttek fáradtságos munka árán.

-          Holnap tovább kell kint maradnunk játszani…

-          Megoldjuk… Átmegyünk a pláza felé… Ott sok az ember… Ki tudja, lehet, hogy több pénzt szedünk össze és tudunk venni konzerveket…

-          Vízzel hogy állunk? – állt fel Bill- Kevés eső esett mostanában. – állapította meg a bádogvödörre nézve, melyet az épület ablakában egy párkányra helyeztek, hogy felfogja az esőt és legyen tiszta vizük. Persze a hajléktalan szállóban is kaptak palackozott vizet, ám ennyi év alatt már tudták, több lábon kell állniuk egyszerre, ha élni akarnak.

-          Pár üvegbe majd gyűjtünk holnap vizet a kutakból a főtéren… Csak az a baj, hogy ott járőrözni szoktak, óvatosnak kell lennünk! Szerintem ma már ne menjünk sehová… feküdjünk le és szunyáljunk… - helyezkedett el Tom.

-          Én még fent maradok egy kicsit… - vette magához jegyzetfüzetét Bill, amit az idő vasfoga már igencsak megtépázott, de még megtette. Ha kell új, majd lopnak egy kisboltból.

Bill nagyon gyűlölte ezt. Utálta ezt az életet, de mivel nem volt más választás, megpróbálta kihozni belőle a legjobbat. Tudta, hogy nem életbevágó bűn, hogy néha-néha kisebb lopásra kényszerülnek, és ha az emberek megtudnák, hogyan élnek, minden bizonnyal nem ítélnék el őket, mégis mindig bűntudata volt. Hát… 6 évesen egészen más elképzelései voltak, annyi szent. Na nem sok ötlete volt, mihez is kezdjen életével a későbbiekben, hiszen kisgyerek volt még, abban azonban biztos volt, hogy nem ilyen életet képzelt volna magának. Sokat gondolkodott ezen és hasonló dolgokon, bár tisztában volt vele, hogy feleslegesen. Nekik egyszerűen ezt osztotta az élet. Ebből kell kihozni a legjobbat…