-          Mama… tényleg rossz, hogyha játszok?

A sötét szobában egy kisfiú lesett édesanyjára, aki az ágyban feküdt betakarva.

-          Ne butáskodj kincsem…

-          Mert Thomas azt mondta…

A kisfiú reményvesztetten sóhajtott fel, szeme sarkában könny csillant és úgy várta a nő válaszát, mint valami megbocsátást.

-          Ne törődj vele, mit mond a nevelő apád, én szeretem, amikor gitározol…

Az anya megsimogatta fia arcocskáját, majd mély álomba szenderült.

-          Tom, téged kerestelek… - kiérve a szobából, öccse szaladt oda hozzá- Hogy van anyu?

-          Elaludt…

-          Megint lefárasztottad? Nem szabad sokat beszélnie…

-          Én csak… Thomas megint haragudott, amiért gitároztam… Pedig én igazán, tényleg nagyon sokat gyakoroltam, de nem tetszik neki… anyu azt mondta, ő szereti, ha játszom…

-          Mi történt? Láttam odakint a hintát… - folytatta a fiatalabbik már együtt érzőbben.

-          Kint játszottam, ő pedig begurult és kitépte a kezemből a gitáromat. Pedig az még apué volt. Csak az maradt tőle Bill…

-          Meg… megvert? – húzta fel testvére sapkáját, s akkor látta meg bátyja felrepedt szemöldökét.

-          Anyunak ne áruld el…

-          Ez akkor sem mehet így tovább… Most hol van?

-          Nem tudom, elment…

-          Itt hagyta anyut egyedül?

-          Majd mi vigyázunk rá…

Egy hónappal később Ann Kaulitz, két gyermekes anya elhunyt tüdőrákban. A két kisfiú, akik alig múltak 6 évesek, nagyon rosszul viselték. Thomas alig járt haza, folyton részeg volt és egy alkalommal nagyon csúnyán elverte Tomot, amiért az megint elő merte venni a gitárt. Szemöldöke, mely éppen hogy csak begyógyult, ismét felrepedt, szája is véres volt, ruhája elszakadt. Akkor. Akkor változott meg minden.

A két kisfiú megvárta, míg Thomas elmegy otthonról, majd fogták hátizsákjukat, melybe ételt pakoltak, Bill elrakott pár jegyzetfüzetet is, Tom pedig fogta gitárját és megszöktek.

Az életük teljesen megváltozott, a két 6 éves az utcákon kóborolt, volt, hogy napokig nem ettek, de talpon maradtak, mert tudták, hogy ki kell bírniuk. Lelket öntöttek a másikba, összetartottak és egymásból nyertek erőt ahhoz, hogy túléljék a megpróbáltatásokat, amik még rájuk vártak. Senkinek sem könnyű az utcán, főleg nem gyerekeknek, ám ők erősebbek lettek. Megtanulták, hogy csak egymásra számíthatnak, senki másban nem bízhatnak, mert az emberek bizony kihasználják egymást, és bármire képesek egy kis haszon reményében.

Bill énekelt, Tom pedig gitárral kísérte. Így próbálták meg túlélni a mindennapokat, egy kis pénzhez jutni, amiből ételt vehettek és egy régi raktárépületben húzták meg magukat. Csak azért imádkoztak, hogy ne akarják lebontani, mert már elég romos állapotban volt. Mindenesetre jobb híján, ez is megtette. És legalább volt fedél a fejük felett. Az anyjuk minden bizonnyal ismét belehalna, ha tudná, hová jutottak ikrei.

Ennek a helyzetnek volt előnye is, nem csak hátránya, bármilyen hihetetlen is. Billnek a hangja, Tomnak gitározási technikája kezdett rohamosan fejlődni és mire kamaszok lettek, úgy zenéltek, mint a profik.

-          Reggel megint lesett az a tag azzal a vegyesbolttal szemben…- mondta egy reggel Bill.

-          A zsaru?

-          Az… nem tudom, elhitte-e, amit valamelyik nap beadtál neki…

-          Hogy azért vagyunk olyan sokat a városban, mert mi intézzünk a beteg apánk dolgait? Belátom, nem a legokosabb kifogás, de jelenleg megteszi… Ha nem jön a mi környékünkre, megússzuk… Te sem akarod, hogy intézetbe kerüljünk, nem igaz? Nem bízhatunk a felnőttekben…

-          Egyben azért mégis… - jelentette ki fiatalabbik.

-          Igen? Na és kiben?

-          Simone-ban a hajléktalan szállón, aki az ételt osztja… tudod, az az önkéntes nő…

-          Hány éves vagy Bill?

-          15…

-          És még mindig hiszel a tündérmesékben? Ne áltasd magad, mert megjárod, már tudhatnád. A felnőttek ilyenek… Ne bízz senkiben!

-          De…

-          Ne feledd a mottónkat! – bökött mutató ujjával szemöldökére, mely rosszul forrt be és azóta is ott volt egy apró heg- Aki idegen, hagyjon hidegen! Csak egymásra számíthatunk!

-          Csak egymásra számíthatunk! – ismételte meg Bill szomorú fénnyel a szemében.