-Azt hittem ennyi év alatt már kiismertelek, de belátom, tévedtem! -mosolygott rám David másnap reggeli közben egy közeli étteremben.

-Mit tehettem volna...

-Mit? Hát mondjuk megszerezhetted volna a csókot, ami után már ezer éve epekedsz!

-Nem ment! David, értsd meg, nem szeretem őt! Ez csak vonzódás, egy... egy szimpla fellángolás... vagy mi!

-Szóval újabban ezzel áltatod magad?

-Miért van az, hogy ha én mondok valamit, azt mindneki kétségbe volnja? Így érzek, hidd el!

-Oké...

-A karrierem az első! Ahogy Billnek! Így van rendjén!

-Az a baj, hogy stúdiózik?

-Nem... -sóhajtottam.

Minél hamarabb túl akartam már lenni ezen a reggelin és hazamenni. Egyedül akartam lenni, most csak magányra vágytam.

-Megkönnyebbülten csuktam be magam után a bejárati ajtót alig 3/4 órával később.

-Egyedül... -néztem végig a szobán- Újra egyedül... -mosolyodtam el keserűen.

Leültem a kanapéra és elővettem a fényképezőgépet. Bill képét néztem és eszembe jutott, amikor ez készült.

Teljesen zavarba hoztam szegényt. Azok az igéző szemek... De azt hiszem jól tettem, hogy azt mondtam neki, barátok. Azt hiszem... Tudom! Jól tettem, nem? Úgysem lenne rám ideje. Turnézna, én nem lennék ott, a vége megcsalás lenne... De azt többé nem akarom.

Valaki dörömbölni kezdett az ajtómon, így rohantam, hogy kinyissam. Tom száguldott be rajta, állati mérgesen és beviharzott a nappaliba.

-Hát te? Történt valami? -mentem utána.

-Történt hát! Minél jobban megismerlek, annál inkább rájövök, hogy a nőket soha nem értem már meg!