-Bill! -mentem utána- Teljesen félreértetted, én csak...

-Félre? Mit lehet ezen félreérteni? Minden világos, egy kis kölyök vagyok hozzád! Hú 2 év, micsoda tragédia, igazad van!

-De én nem...

-Semmi baj! Majd túl leszek rajta! Nem nagy ügy! -remegett meg a hangja- Felejtsük el... ahogy egymást is! -nézett utoljára rám, majd magamra hagyott.

-Bill... -szorult össze a szívem.

-Majd megnyugszik! Csak most hagyd! -állt elém Tom. Ilyenkor hirtelen 180°-s fordulatot vesz, de nem gondolja komolyan! Csak egy kis idő kell neki! Azt hiszem túl hirtelen szeretett meg! És túlságosan is beléd habarodott már... Beszélek vele...

-Köszö...

-Ne köszönd, a kötelességem! Nekem ő a legfontosabb!

-Ezt jól összehoztam... -néztem Davidre.

-Nem tehetsz róla, nem tudhattad, hogy hallja! Főleg, hogy csak a rossz részt...

-De akkor is az én hibám! Talán tényleg jobb, ha kiszállok az életéből!

-Dehogy jobb és ezt ő is tudja.

-Nem mehetek el anélkül, hogy ne magyaráznám  meg és ne hallgatna meg.

-De ne most! Hadd higgadjon le! Nem akarom, hogy olyat mondjon, amit nem gondol komolyan! Csak megbántana!

-Akkor... menjek haza?

-Elintézem! -ment fel Bill után Tom, én pedig elköszöntem a többiektől és haza mentem.

Sajnáltam Billt, most biztos csalódott bennem. Fogalmam sincs mit hallott, de meg kell magyaráznom neki, ha törik, ha szakad, mielőtt ítélkezik, tudnia kell, hogy már nem így gondolom.

Már réges rég beleszerettem...