Egy héten keresztül minden este telefonnal a kezemben aludtam el, vártam Bill hívását.
Teljesen szétszórt voltam, csak akörül járt az agyam, hogy a telefon mindig a közelemben legyen.

Tartottam magam az elhatározásomhoz, hogy nem keresem, de elég nehéz volt.

Aztán végre megszólalt estefelé...

-Haló? -vettem fel rögtön.

-De gyorsan felvetted! -hallottam végre a hangját.

-Öhm... épp játszottam rajta! Mi újságM .próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem aggasztott volna az az egy hét, amíg nem hallottam felőle.

-Stúdiózunk ezerrel, de már nem sok van! Veled?

-Dolgozgatok, nem panaszkodom!

-Najó, ez nekem nem megy! -sóhajtott- Próbálok úgy tenni, mintha semmi lenne az az egy hét, de majd megőrültem! Hiányzol és minden pillanatban hívni akartalak, de nem tehettem, mert ha meghallom a hangod, látni akarlak! De most nem lehet, mert a munkára kell koncentrálnom! Elkobozták a telefonomat, mert csak így birtam ki! Látni akartalak!

Fülig érő mosoly ült ki az arcomra, a gyomrom hatalmasat ugrott és görcsberándult.

Nyeltem egy nagyot és próbáltam nyugodt maradni. De ezek után? Kötve hiszem, hogy másnak menne a helyembe.

-Értem... -szóltam bele zavartan.

-És most zavarban vagy, pedig nem akartam, de el kellett mondanom! Holnap 3-ra el tudsz jönni a stúdióhoz? Felvennénk a Geisterfahrert, ha ráérsz! És nem mellékes, hogy látni is akarlak!

-Persze! -mosolyodtam el- Ott leszek!

-...Imádom a mosolyod! -szólalt meg pár néma másodperc után- És ahogy elpirulsz, ahogy nevetsz! Ez a lista sajna túl hosszú lenne, nekem pedig mennem is kell! Akkor holnap! -puszilt bele a telefonba.

-Holnap! -tettem le.

Ez őrült. De így imádom.