-Pár nap múlva David hívása keltett.

-Bill? -vettem fel gyorsan.

-Nem, David vagyok.

-Oh...szia.

-Látom örülsz nekem!

-Ne haragudj, csak más hívását vártam...

-Billét. Hát ezen a héten ne nagyon várd, a srácoknak millió dolguk van, mivel én most nem vagyok ott.

-Igaz... -láttam be.

-Egyébként azért hívtalak, hogy haza tudnál-e vinni. Ugyanis a doki kiengedett.

-Ez nagyszerű, egy óra és ott vagyok. -mosolyodtam el boldogan.

-Köszönöm, várlak. -tette le.

Villámgyorsan keltem ki az ágyból és elkészültem. 3/4 óra múlva már a kórház folyosóján kopogott a magassarkúm és David szobája felé tartottam.

-Kim! Kim! -kiabált utánam valaki, így hátrafordultam.

-Bill! -mosolyodtam el, ő pedig meg akart állni, de nem igazán ment neki, csak mikor odaért hozzám és már csak centik választottak el minket.

-Öhm...szia! -mosolygott rám édesen.

-Khm... -ment el mellettünk megint ugyanaz a nővér, mire hátrább léptünk egymástól.

-Ennek nincs jobb dolga? -bosszankodott Bill- Uosz, ezt hangosan mondtam? -jött zavarba.

Aranyosan zavarba jött, de én is ugyanezt gondoltam.

Kedvem lett volna elküldeni azt a nővért melegebb éghajlatra és végre megkapni a csókomat Billtől.

-Igen. Mi járatban? -tereltem is gyorsan.

-David hívott, hogy jöjjek be! És te?

-David hívott, hogy  vigyem haza.

-Oké, ez csak nekem tűnik ilyen átlátszónak?

-Nem! -mosolyodtam el.

-Akkor gyerünk szerintem.

-Átlátszó ám... -súgtam David fülébe, amikor bementünk hozzá. Ő csak mosolygott, mint aki nem tud semmiről.

Jó volt túllenni ezen a napon és végre ledőlni este a jó meleg ágyamba.

De valaki még álmomban sem hagyott nyugodni...