-Komolyan? -hülledezett David, amikor elmeséltem neki a tegnap estét. Persze a végét nem említettem meg. :)

-Igen jól érzetem magam, most mi van?

-Semmi, csak én megmondtam, hogy Bill nem kisgyerek.

-Jól van, észrevettem! Dögös volt tegnap és esetleg...egy gyenge pillanatomban talán eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mi ketten...

-És mire jutottál? -kíváncsiskodott David.

-Sziasztok! -jött be Bill, az arcom pedig egyből lángba borult.

-Szia! -köszönt neki David.

-Öhm...szia... -köszöntem neki én is.

Láttam rajta, hogy ugyanúgy érzi magát, mint én.

-Nem igazán tudja mit kéne most tennie és mondania.

-Beszélhetnénk? -kérdezte bizonytalanul.

-Nem tudom, Davidnek szüksége lehet...

-Menjetek csak! -szólt közbe David, aminek nem igazán örültem.

Kimentünk a váróba, leültünk és feszülten vártam a mondanivalóját. Láthatóan még kereste a megfelelő szavakat, és egész édesnek találtam...

-Öhm...ami tegnap...

-Nem baj Bill!

-Én...nehogy azt hidd, hogy nem akartam, nagyon is akartam. Nem tudom mi volt  velem...

-Én igen! Figyelj, nem gáz, tudom, hogy téged is megcsaltak. Azt hiszem másfél hete... Szerintem még nem vagy túl rajta, ami érthető is.

-Téged pár napja...

-Nem érdekes. Jobb, hogy most lett évge. Fél éve voltam vele, mégsem szerettem meg, úgyhoy jobb , hogy vége. Azt hittem majd egy idő után kialakul, de nem így lett szóval...

-Nem is bánt?

-Ó, de igen, nagyon is! De nem tudok mit tenni... Nem igazán szeretem kimutatni, ha fáj valami. Ez van, megtörtént, elrontottam...

-Nem hiszem, hogy a te hibád volt. -rázta meg a fejét.

-Aranyos vagy, de szerintem igen! -mosolyodtam el- Nem küzdöttem ezért a kapcsoltaért, hagytam hogy ez legyen a vége...

-Esetleg...most...

-Igen! -néztem a szemébe, ő pedig közelebb jött. Nagyon-nagyon közelre.