Bill délután ment el, elszórakozgatott a fényképezőgépemmel én meg addig írtam pár cikket. Jófej srác, tényleg hiperaktív. Egyik pillanatban ránéztem, a másikban már a szoba másik végében volt.

-Szia édes! -jött át este Jake.

-Szia!...

-Nem tudok aludni nélküled! -ölelt át.

-Gyere! -csókoltam meg.

Letusoltunk, aztán lefeküdtünk aludni. Késő este nég nem tudtam aludni, így kimentem a konyhába inni valamit. A szemem megakadt a gépen, úgyhogy megnéztem a képeket, Bill nem játszott vele...lefényképezett engem. Nem is egyszer... De miért és mikor? Észre sem vettem.

Reggel kicsit elaludtunk, így Jake ide-oda rohangált.

-Mennem kell! -rohant az ajtóhoz.

-Szia! -csókoltam meg, majd kiengedtem a bejáraton, ami előtt épp Bill állt, kopogáshoz készülődve.

-Szia...sztok! .köszönt nekünk.

-Hello! -ment el mellette Jake rohanva.

-Jake! -szóltam utána- Slusszkulcs! -mutattam fel a kezemben pihenő kulcsot.

-Kössz édes! .jött vissza értem, mahd megcsókolt és elment.

-Khm...bejössz? -fordultam Bill felé.

-Erre jártam, gondoltam beviszlek a kórházba!

-Letusolhatnék még előtte?

-Megvárlak... -eresztett el egy halványka félmosolyt.

-Valami baj van? Letörtnek látszol! -kérdeztem már a kocsiban.

-Nem...nincs semmi...

Szótlanul tettük meg az út további részét. Megkerestük David orvosát éés hallgattuk amit mond,

-Az úr már elég erősnek érezte magát és haza akart menni!

-Mi történt? -ijedtem meg.

-Újra kellett éleszteni. Az állapota mostmár stabil! -közölte az orvos.