-Igen? -vettem fel sokadik csörgésre telefonomat- Igen, én vagyok, de ki keres? Értem...mi? Te jó ég, azonnal ott vagyok! -tettem is le, majd sietve eltettem a slusszkulcsomat a táskámba és már mentem is a kórházba.

"Istenem csak add, hogy őt ne veszítsem el! Már csak ő maradt nekem!" -játszódott le bennem, amint a kórház falai közt lépkedtem egy folyosón. A magassarkúm koppanása visszhangzott és mindenki felkapta a fejét a hangra. A recepcióhoz siettem.

-Jó napot! Behoztak ma egy bizonyos David Jost nevű beteget, melyik szobában találom?

-Egy pillanat türelmet...Meg is van! A 11-es az övé! Menjen a folyosó végén jobbra, a második lesz a övé! -mosolygott rám bíztatóan.

-Lekötelez, viszont látásra! -indultam is el a megadott irányba és azon izgultam, nehogy valami komoly baja legyen. Csak neki ne! A folyosón lefordulva egész tömeget pillantottam meg, akik valamire nagyon várhattak. Elkerülve a feltűnést, mögöttük megálltam és én is türelmetlenül vártam. Pár perc múlva kijött az orvosa és odament egy szőke lányhoz, aki egy hosszú barna hajú srácot ölelt.

-Ön Kim? -kérdezte, mire minden csak kérdőn nézett körbe.

-Én vagyok! -léptem elő és minden szem rám szegeződött.

-Jó napot! -fogott kezet velem az orvos -Én hívtam telefonon!

-Kim vagyok, igen velem beszélt! Hogy van David?

Körülöttem elkezdtek sugdolózni, hogy vajon ki lehetek, de nem izgatott, hisz én sem ismerem őket. Nem is érdekelt más, csak hogy David jól legyen. A doki azt mondta, csak túlhajszolta magát, úgyhogy ez egy kicsit megnyugtatott.

-Be lehet menni hozzá? -kérdeztem a végén.

-Csak egyesével! -hagyott ott minket, én pedig bementem.

Lehet, hogy kicsit önzőség volt, de az sem érdekel, muszály látnom, fél éve nem találkoztunk, ez a minimum. Az ajtót becsuktam magam után, majd David ágyához léptem. Megfogtam hideg kezét ő pedig mosolyogva nézett rám.