-          Szóval… Ez a mi történetünk anyáddal… ő volt a legjobb dolog, ami történt velem egész életemben, és persze te, meg a húgod… - simogatta meg a férfi fia fejét, aki az ágyában ült, kedvenc plüss dinoszauruszát szorongatva, és az esti „mesét” hallgatta.

-          Úgy hiányzik nekem… - lehelte a kicsi.

-          Nekem is… - sóhajtott- Nekem is… próbálj meg aludni, rendben? Átvészeljük ezt… együtt mi hárman, mindent átvészelünk!

-          Szeretlek apa!

-          Én is téged!

-          A mami a mennyországból vigyáz ránk, ugye?

-          Hát persze, onnan! Esküszöm neked, sosem hagy magunkra minket! – mosolyodott el a férfi, és könnyekkel a szemében köszönt el fiától aznapra, gondosan betakargatta, majd egy jó éjt puszi után a kiságyhoz sétált, melyben lánya feküdt. Ő még fel sem fog az egészből semmit, hisz még csak 2 éves. Sosem fog emlékezni az anyjára… de eldöntötte, hogy tenni fog az ellenkezőjéről, hogy a felesége sose vesszen el a feledés homályában.

Mindkét gyerkőc emlékezni fog rá, milyen édesanyjuk volt, mert ő volt a legtökéletesebb nő az egész világon.

A kislány már aludt, megigazította rajta a pokrócot, majd leoltotta a lámpát és elvonult saját hálószobájába. Abba a szobába, amin pár napja még feleségével osztozott. Hihetetlen, mennyire gyorsan meg tud változni egy egész élet…

Erőtlenül rogyott az üres ágyra, kilazította fekete nyakkendőjét, lehámozta magáról fekete zakóját és hangosan kifújta a levegőt. Most először hagyta, hogy a gyengeség és a kimerültség erőt vegyen magán. Egész nap tartotta magát, muszáj volt. A gyerekei miatt és mindenki más miatt. Pedig borzasztó volt a temetés, és minden. Egyszerűen minden elromlott. A tökéletes élet egy pillanat alatt tovaszállt, és nem maradt más, csak tátongó üresség az asszony után. Az asszony után, akit mindennél jobban szeretett és ismert, amióta csak az eszét tudta. Mi lesz most vele nélküle?

Erős lesz, nem tehet mást… gondoskodnia kell a gyerekekről, és persze tudta, hogy öccse és a családja, mindenben segíteni fognak neki, Őt akkor sem pótolhatja senki.

Zokogni kezdett. Olyan szívet tépően zokogott, mint életében soha. Soha, hisz sosem érte semmi bánat, legalábbis ekkora. Valahogy tovább kell lépni. De még nem most. Lehetetlen… fel sem bírta fogni ép ésszel a veszteséget. Úgy érezte, mintha kitépték volna mellkasából a szívét és hagynák szépen lassan elvérezni.

-Ó Emma… - nyögte reszketeg hangon- Mi lesz velem nélküled… Miért… Miért pont velünk? Ó… Emma…

Órákkal később tudott csak megnyugodni, hirtelen minden a nyakába szakadt és erővel tudta csak kényszeríteni magát, hogy higgadjon le. Muszáj. A gyerekek kedvéért. A gyerekek. Számítanak rá…

Lassan levetkőzött, lezuhanyozott, monoton mozdulatokkal törölközött, majd öltözött vissza pizsamába és mosott fogat. Nem tudott még ott aludni, az ágyban, ahol valamelyik nap még feleségét ölelte… Ezt képtelenség felfogni…

Benézett, a gyerekek már aludtak. Csak figyelte őket… milyen békések. A pár nap alatt most először mosolygott igazán szívből, ha csak halványan is, de őszinte volt. Majd ők elfeledtetik vele a fájdalmát… Talán enyhíteni tudják… Halkan belopakodott és befeküdt fia mellé és átölelte. Igen, majd ő vigyáz rájuk.

Nem hagyja, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek, hisz a legfontosabb dolgot az életükben már így is elveszítették. Megtesz majd minden tőle telhetőt, hogy meglegyen mindenük a világon. Lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt. Ők hárman mindig itt lesznek egymásnak. Történjék bármi, együtt átvészelnek mindent… Együtt.

Halvány mosollyal az arcán merült álomtalan álomba…

>Vége<