Fiunk után lányunk született, el sem hittem, hogy még csak 26 éves vagyok, és már van egy 1 éves kislányom, meg egy 4 éves fiam. Amikor megismertem Őt, feltételezni sem mertem, hogy valaha ilyen boldoggá fog tenni engem. És én is boldoggá tehetem őt. A másik hálószobát, amit már idő közben átalakítottunk gyerek szobává, most újra egy kisbaba gügyögése töltötte be, ismét felosztottuk a feladatot, hogy melyik éjszaka ki keljen fel hozzá, szerencsére a másik picit nem verte fel, ő aludt, mint a bunda.

Sokat jártunk állatkertbe, a nagyobbik imádta, olyankor utána be sem állt a szája egész nap, főleg az óriáskígyókért volt oda, akart egyet otthonra is, persze szó sem lehetett róla, minek következtében hisztizni kezdett. A helyzetet kedvenc fagylaltja mentette meg, édességgel fél másodperc alatt el lehet terelni a gyerkőcök figyelmét, ez tapasztalat.

Minden úgy ment, mint a karikacsapás, délutánonként én mentem az óvodába, én voltam megbízva a hazafuvarozással, addig Ő otthon volt a kislánnyal.

Az öcsém mindeközben bejelentette az eljegyzést, aminek hihetetlenül örültem. Mindig a nagy Őröl hadovált nekem, boldog voltam, hogy ő is megtalálta végre, mert tudtam, milyen jó érzés tartozni valakihez, szeretni valakit és szeretve lenni általa.

Amikor a kisfiunk 5. születésnapját ünnepeltük, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mi négyen örökre együtt leszünk, egy család vagyunk. Mindig is erre vágytam, semmi másra.

27 évesen volt egy kis családom. Kell ennél több? Nem. Pontosan ezt akartam, amikor megláttam egy vörös hajú lányt a szomszédunkban, aki felfelé pislogott és kíváncsian figyelte, mit csinálok. Amikor együtt másztunk fára, együtt foglaltuk el a kuckót, először megcsókoltam, vigasztaltam, mellette voltam. Ha akkor valaki, megkérdezi, hogyan látom magam 10 év múlva, azt hiszem, hasonló választ adhattam volna, mint ahogyan jelenleg élünk.

Egy átlagos nap volt. Felkeltünk, és amikor láttuk, hogy a kicsik még alszanak, visszafeküdtünk egy kicsit lustálkodni, majd negyed órával később lezuhanyoztunk és ő hozzá látott a reggeli készítéshez, én addig felkeltettem a gyerekeket és a már előre kikészített ruhába varázsoltam őket. Reggeli után fiunkat óvodába vittem, a lányok maradtak otthon, majd dolgozni mentem.

Késő délután értem haza, öcsémet találtam otthon, ő vigyázott a gyerekekre, az óvodába is ő ment el. Azt mondta, a feleségem felhívta, hogy vigyázzon egy kicsit rájuk, míg bevásárol, siet haza.

Fél órával később érkezett a telefon. A kanapéra rogytam és percekig csak meredtem magam elé, és hallgattam a készülék másik oldalán beszélő személyt.

Ez után nagy nehezen felálltam, igyekeztem túl tenni magam a sokkon, és magamban imádkoztam. Mint egy eszelős, pár szót kinyögve testvéremnek, kocsiba pattantam és száguldottam a kórház felé.

Odaérve találkoztam azzal a férfival, aki nemrég telefonált, megerősítette, miszerint feleségemet baleset érte, ám az állapotáról csak egy orvos tudott tájékoztatást adni. Ő, aki mindennél fontosabb volt számomra, Ő, akiért mindent megtettem volna, már nincs többé. Meghalt… Nem élte túl a balesetet. Nos… a többit már tudod…