20 éves koromban, amikor már mindketten Berlinben éltünk albérletben a művészeti egyeteme miatt és az én zeneiskolám miatt, úgy éreztem, elérkezett az idő. Az idő, hogy összeköltözzünk. Eddig is együtt éltünk ugyan, de az a hely kicsi volt, szűkösen fértünk csak el.

Amióta az eszemet tudtam, gyűjtöttem a pénzt, pontosan erre a pillanatra várva. A zsebpénzemen nem vettem semmit sem, a nyaraimat végig dolgoztam, és egy eurót sem költöttem el semmire sem. És bár még kellett egy kis összeg ahhoz, hogy meg tudjam venni azt a lakást, amit kinéztem, az öcsém, mint már sokadszorra, ismét megmentette az életemet. Kisegített egy kis összeggel, és meg tudtam venni a házat. Nem volt nagy, de az albérletnél mindenképp. Volt benne két hálószoba, konyha, fürdő, nappali és étkező, több nem is kell nekünk. Egy hely, ahol igazán elkezdhetjük közös életünket.

Hagytam neki egy üzenetet, hogy jöjjön abba a bizonyos utcába, nagyon fontos. El is jött a megbeszélt időpontban és izgatottan vártam, vajon mit fog mondani.

Ahogy kiszállt a taxiból, karon ragadtam és a ház elé húztam, majd a karjaimba zártam. Hosszan csókoltam meg és megkérdeztem, elégedett-e azzal a kicsi albérlettel, amiben most élünk. Azt válaszolta, amit vártam: nem.

Következő kérdésem az volt, mit szólna egy jobb és nagyobb házhoz, persze nem túl nagyhoz, csak ami elég kettőnknek. Láttam rajta, hogy azonnal leesett neki a dolog, mert oldalra nézett és a házra meredt, majd vissza rám. Kíváncsiság csillant gyönyörű kék szemében és halványan elmosolyodott.

Bólintottam, ő pedig a nyakamba ugrott és azt kérdezgette, de hát hogyan sikerült megvennem és mikor? Bementünk a házba és körbe vezettem. El volt ragadtatva az egésztől, alig várta már, hogy berendezkedjünk. Egész idő alatt vigyorgott és rájöttem, nagyon szeretem, amikor örömet okozhatok neki. Nem újdonság, hogy ne lenne jó érzés, hiszen szeretem őt, de… egyenesen imádtam az érzést, amikor tudtam, hogy nagyon boldog. Felbecsülhetetlen…

Egy hét alatt kiköltöztünk és nagyjából kipakoltunk a dobozokból is. Hátra volt még egy meglepetés. Hiszen egy házat eltartani elég nehéz és munka nélkül persze lehetetlen. Csak hogy nekem volt munkám, ugyanis akkor kaptam meg egy állást a Berlini Zenestúdióban, persze nem, mint profi zenész, de már közel jártam hozzá. Mindenesetre elég volt a fizetés, ahhoz, hogy kettecskén eléljünk belőle és az öcsémnek is visszaadjam idővel a kölcsönt. Ráadásul Neki is voltak már kisebb kiállításai, persze csekélyebb összegért, de rengeteg ember megismerte a munkáit, kapott néhány igazán remek megrendelést is, azokkal foglalatoskodott szabad idejében és a második hálószoba hamar átalakult dolgozószobává, ahol mindketten elfértünk saját művészetünkkel.

A meglepetések időszaka volt és még korántsem volt vége.

Egyik este úgy értem haza a munkából, hogy finom illatok terjengtek a levegőben, ami azért volt szokatlan, mert amikor este érek haza, általában nyakig festékesen találok Rá a dolgozószobában, amint éppen egyik művén dolgozik elszántan, szinte megszállottan. Olyankor szinte ki kell csavarnom a kezéből az ecsetet, hogy pihenjen kicsit, aminek bohóckodás lesz a vége. És… egyéb dolgok…

Azt kérdeztem, ünneplünk-e valamit, ő pedig csak félénk mosollyal az arcán válaszolta: talán…

Láttam rajta, hogy izgul, vak is lettem volna, ha nem veszem észre, de úgy voltam vele, biztosan elmondja, hiszen mindent elmondunk a másiknak. Csak vártam és vártam, már meg is vacsoráztunk közben, de semmi. Aztán megfogtam a kezét, megszorítottam és azt mondtam, nyugodtan mondja, ha valami nyomasztja. Együtt megoldjuk. Elmosolyodott és felnézett rám.

És végül kibökte: terhes.