Pár év alatt sikerült túl lennie az egész dolgon, 18 évesen már mindketten az érettségire készültünk, az öcsémmel együtt, hárman minden nap összeültünk, tanultunk, mindenkinek fontos volt, hogy jól sikerüljenek a vizsgái. Őt a művészet érdekelte, leginkább a festés és valóban tehetséges volt benne. Olyan irányba szeretett volna tovább tanulni, ki is nézett jó pár sulit Berlinben. Engem is érdekelt a művészet, ám annak egy másik formája inkább. A zene… A nevelő apám tudott gitározni, a fővárosban volt zenetanár, így ellestem tőle pár fogást, azonban komolyabban nem foglalkoztam a zenéléssel. Egészen az Ő születésnapjáig.

Valami különlegeset akartam a 18. születésnapjára kitalálni, és eszembe jutott valami. Egy cetli, amire szövegeket firkáltam, ha úgy éreztem, muszáj írnom valamit. Az öcsém segítségével, - akit szintén érdekelt a zene, bár nem értett a hangszerekhez- dalszöveget formáltunk a szóhalmokból és a nevelő apámmal éjszakákon keresztül dolgoztunk a dallamán.

Egy szerelmes dal… tudom, talán nyálasnak hangzik, de úgy éreztem, nem tudnám megfelelőbben kifejezni magam, így mindent beleadtam abba a dalba.

Szerencsémre, úgy tűnt, van érzékem az akkordokhoz, meglepően gyorsan el tudtam sajátítani a mozdulatokat és a megfelelő hangok kombinációit, ekkor figyeltem fel igazán a zenére, mint olyan. Mint önkifejező eszköz.

Rettenetesen izgultam azon az estén, mi van ha nem tetszik neki?

Ha csalódik…

Ha utálni fogja…

Ha kinevet…

Kinevetne? Biztosan nem… vagy mégis? Nem, nem, ő nem olyan. Azonban a lámpaláz sok mindent elhitet az emberrel…

Meglepetés bulit szerveztünk neki, ami nem volt könnyű, mert nagyon kíváncsi természete volt és mivel folyton együtt voltunk, nehéz volt megtervezni az egészet, de az öcsém kitett magáért, igazán klasszul segített mindent összehozni. Le a kalappal előtte, folyton megmenti az életemet.

Gyönyörűen feldíszítettem az udvart, mindenhová lampionokat akasztottunk fel, tudtam, hogy azokat imádja, így azt akartam, hogy az legyen az est fő díszítőeleme. Szerencsére a kerítésünk magas volt, így aki előtte állt, nem sejthette, mi van bent. A szülei dolga volt estig elterelni a figyelmét, de nem igazán sikerült, mivel a telefonom szüntelenül üzeneteket jelzett, miszerint legszívesebben velem lenne, hiszen ez az Ő születésnapja, velem akar lenni.

Kicsit megsajnáltam, de nem árulhattam el mindent, hisz akkor oda a meglepetés. Csak annyit írtam, hogy este jöjjön át, ha végeztek. Tartson ki. Várni fogom…

És vártam is, fel-le rohangáltam az udvaron, mindennek tökéletesnek kellett lennie. Aztán meghallottam azt, amire egész nap vártam. Egy autó fékezett le a házuk előtt, és meghallottam a hangját, amint a szüleinek mondja: Ma este Tomnál alszom…

Elvigyorodtam… hogy meg fog lepődni, ha meglátja a barátait az udvaron, amikor belép, akik mind csak is miatta jöttek el. Tuti sírni fog. És sírt is. Méghozzá nevetve. És boldogan. Ez volt a legfontosabb. A nyakamba ugrott és azt ismételgette, „köszönöm”. Hiába mondtam neki, hogy mindannyian benne voltunk, Ő csak ölelt és ölelt.

Aztán jött az, amitől egész nap – egész nap? Egész hónapban!- rettegtem. Felhívtam a fán lévő kuckónkba azzal, hogy van egy meglepetésem… El sem tudta képzelni, mi lehet az. Amikor mindketten fent voltunk, elővettem a gitárt és Ő nagy szemekkel nézett rám. Eljátszottam neki a dalt, az elején remegős kezekkel, a végére azonban egész jól belejöttem, és bár tudtam, hogy nem ez volt az év alakítása, ezt Ő ihlette, Neki írtam és csak ez számított. Egész idő alatt le sem vettem rólam a szemét, hol pengető karomat, hol az akkordokat lefogó kezemet és volt, amikor az arcomat vizslatta.

Amikor végeztem, félve néztem fel rá. Amikor írtam neki azt a dalt, abban bíztam, hogy tetszeni fog neki, legalább egy kicsit és értékelni fogja. Azonban arra a reakcióra nem számítottam, mint amit kaptam. Egyetlen egy szó nélkül meredt rám. Elakadt a szava és ez többet mondott nekem minden szónál. Szó nélkül, könnyekkel az arcán vetette rám magát és olyan szorosan ölelt, hogy tudtam, örökre egymáshoz tartozunk. Egyszerűen minden testrészünknek köze van a másikéhoz, ez a kötelék képtelenség, hogy elszakadjon…