Tudom, furcsa, hogy a csók után nem lett több közöttünk, és nehéz is elmagyarázni. Én is csak 16 évesen értettem meg egészen: a jó dolgokhoz idő kell.

Egy napon sírva jött át hozzánk, senkinek nem mondott semmit, csak hogy engem keres. Odafent a szobámban is csak zokogott, megállíthatatlanul, sehogy sem tudtam megvigasztalni, hiszen azt sem mondta el, mi bántja.

Megkérdezte, nem mehetnénk-e a kuckóba… ott mindig megnyugszik. Bár a csók óta nem mentünk fel oda, karon ragadtam és felmásztunk oda. Percekkel később, amikor a szipogás valamelyest csillapodott és meg tudott szólalni, belefogott.

Az első reakcióm a megdöbbenés volt, majd a sajnálat és a részvét. Magamhoz öleltem és nem eresztettem, míg le nem nyugodott.

Meghalt az apja…

Borzasztó, el sem tudom képzelni, nekem milyen lenne, ha elveszíteném. Valószínűleg, belehalnék. Egész nap ott voltunk fent, éhesek nem voltunk, csak egymásra volt szükségünk. Csak öleltem és simogattam a hátát, ringattam, míg végül el nem aludt a karjaimban.

Reggel kisírt szemekkel ébredt fel, még mindig ki volt borulva, hogy ne lett volna…

Addigra már mindenki tudta, mi történt, így nem zavartak minket, az anyja örült neki, hogy számíthat valakire. És ott, ahol az első csókunk történt… pontosan ott volt a második is.

Azt kérte, csókoljam meg… hogy érezze, törődök vele és attól biztosan jobb lesz. Bevallotta, hogy sokszor gondolt azóta is a csókra, és olyankor mindig jó kedve lett… De most nem elég gondolni…

Nyeltem egy nagyot, ha tudná, hogy azóta sem csókolóztam senkivel sem… Vajon ő igen? Elmondta volna… vagy nem?

Mindegy, ez nem az agyalás ideje volt, most cselekednem kellett… Gyengéden magamhoz húztam és megcsókoltam. Jól eső sóhaj szakadt fel a torkából, ami arra késztetett, hogy folytassam… és talán tovább is menjek…

A nyakát kezdtem csókolgatni, de nem akartam annál tovább menni, nem akartam, hogy azt higgye, kihasználnám a helyzetet…

Pár nappal később történt meg a dolog. Azt hiszem, azt most nem részletezném inkább, hogyan… de soha életemben nem éreztem senki iránt sem olyan intenzíven azt, hogy mindentől meg akarom védeni, kerüljön bármibe. Őrülten szerelmes voltam.

Bármit megtettem volna érte, azért, hogy mosolyogni lássam és az élet minden keserűségét elfeledtessem vele.

Egyikünk sem mondta ki, hogy egy pár vagyunk, ez egyértelmű volt ezek után, és sehová nem is mentünk egymás nélkül. Ritka az olyan kapcsolat, mint az enyém és az Övé volt. A Miénk…

Nem volt benne féltékenység, rosszindulat, sem önzés. Mindketten a másik boldogságára törekedtünk. Bár kölyök korom óta oda voltam érte, megérte várni. Rá mindenképp.

Minden egyes reggel úgy ébredtem fel, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, tele voltam energiával, úgy éreztem, nálam senki sem boldogabb és sosem fáradok el. Gyorsan készülődtem mindig, anyám mosolyogva várt a reggelivel, pedig tudta, úgyis csak futtában eszek bele, hogy minél hamarabb elé mehessek, és kézen ragadva induljunk a suliba, mint minden reggel.

Azt vettem észre rajta, hogy a kapcsolatunk segített neki. Segített neki feldolgozni a veszteséget, ami érte. Tudod, ha az emberrel történik valami rossz, egy jó dolog megkönnyíti a tovább lépést. És én ott voltam neki, mint támasz. A nap minden egyes percében…